Budapest, 1968. (6. évfolyam)
3. szám március - Mesterházi Lajos: Jelentés a túlvilágról
Mesterházi Lajos Jelentés a túlvilágról avagy: A személyiség szerepe a történelemben Alkalmi vételben vásárolta meg ez a vidék a nagyváros uraságoktól levetett házait. Nem is becsülte sokra: szétszór t a, í>hn^y esitt. Üres mezők, szemétdombok. félb;maradt kerítés, magában rcskadc u> bódé. Félsor utcák, foghíjasan. Gyárak. Szűk telkükről a nagy szerelőcsarnok majdnem kibuggyan, a műhely és az iroda sarka közt alig van férőhelye a keskenyvasútnak, az udvaron nem fordul meg a teherautó. De a kapuja: lovagvár, vörös téglából, bástyák, apró mázas fedelű tornyok. Alkalmi vétel. És a fukarul szorongó gyártömbök között: salakrakodó, ócskavastelep, négyszer akkora telkeken. A Duna-parton fehérre szívta a nap a gát kövét. Közbül kizöldellt már 2 gyom. Lomhán, szürkén járja örök útját a folyam a lombos szigetek között. A látóhatárt lezárja, s még le sem nyugodott a nap egészen, már a világra árnyékot borít a viharvert, szürke fal odaát: a Hármashatárhegy súlyos tömbje. Ritkás lámpafüzér gyúl ki az utcákon, és az olvasztók kürtői vörös lángnyelvekkel riasztgatják az eget. Füsttel, acélos csattogással, nyers indulattal tenyészik itt az élet. A ház olyan, mint az i-es. Magában áll a foghíjas utcasoron. Széles, csupasz hátát a semminek veti. A párja nem épült fel időtlen idők óta, a nagy tűzfal csak egy aprócska, kertes házat takar a világtól. Az i-es homloka alatt: rozsdás vasrácsos gangok. Üveges, kopott konyhaajtók, a három emelet mindegyik gangján hét darab. És közbül hét ablak, a szobáké. Legyező módjára szétnyíló fényhasábot vetnek a folyosóra. Némelyik halványat, némelyik fényesebbet. Ma már sokan úgy gondolják, hogy a szemük világa drágább, mint a lámpáé. Mint ahogy sok ablakra csipkefüggöny is került. Csak a lakás a régi meg a ház. És jó, hogy van. A III. emelet 5-ben halvány a fény, pirosas. Piros kendőt dobott a lámpára a mama. Laci beteg, bántja szemét a szúrós lámpavilág. A szoba kicsiny. Éppen csak elfér benne a feketére kopott két ágy, a szekrény, a zöld terítős asztal az ágyak lábánál, a székek. Laci ágya felett, az ablaknál, egy katonaruhás férfi: édesapa utolsó képe, amit a frontról küldött. Lenin, Sztálin, Rákosi, képesújság címlapjáról; meg egy sejtelmes kék színben tartott nyomat: Jézus az olajfák hegyén, arany keretben. Nászajándékba szokták kapni az ilyent, azóta őrzi a kegyelet. A fiúk a szoba túlsó sarkában, a kályhánál ülnek, messzire, amenynyire lehet, hogy rájuk ne menjenek a bacilusok. Jóska, másképpen Fefe vagy Fefej, terpesztett lábbal, vastag combja szétfolyik a széken. A kis Sandi, a Servadac, furcsán, féloldalasan, egyik karja a szék támláján, arra hajtja a fejét. A másik kettő a földön kuporog, a rongyszőnyegen. Állnának, nem lévén több szék, de nagyon fáradtak. Arcukon az izzadság elmaszatolta a port, csapzott a hajuk. — Mi volt ? — Laci izgalmában felült az ágyon. Vékony nyakán gyűrött borogatás lötyögött. — Láttátok? Meséljetek el mindent! A mama gyengéden visszanyomta a párnára. — Maradj nyugton, mert akkor elmennek! Kitakarni az izzadt hátadat! — Felállt, lesimította 1 kötényét, ment a konyhába, főzni. — Mi volt? — Nem mert felülni, de fejét felemelte, amennyire csak tudta, hogy átlásson a másik, még bevetett ágy fölött. * Egész napon át izgatottan várta, hogy megjöjjenek. Várta a jelentést a „túlvilágról". Még a Dzsungel könyve sem érdekelte. Pedig azt a karácsonyi szünidőben olvasta, és alig várta már, hogy „kicsit elfelejtse" s újra elővehesse. Minduntalan letette a könyvet, és a térképet vette kézbe. Nézte a sétálós faliórát: „Most itt lehetnek ..." Öten voltak barátok. Néha ugyan többen, mert jöttek a lányok is; meg a három Berek testvér. Azokat nem nagyon szerették. Karcsit igen, az közébük való lett volna, tizenegy éves volt, ötödikes. De Karcsival mindig vele járt a két kicsi, mint a csont a hússal. A két kis taknyos! ... Néha összeverődtek tizen-tizenketten is, játékra, csatangolásra. Öten mindig együtt jártak. Együtt nőttek fel, egy utcában laktak, egy iskolába jártak, egy csapatban voltak az úttörőben is. Tudták télen, hol a frissen kiszórt salak, amin melegedni lehet, ha fáznak. Tudták a környék nyomókútjait, ha megszomjaztak. Játszottak, fröcsköltek, sároztak a nagy sugárban ömlő víz körül. Ismerték a bőrgyár édeskés, erjedt bűzét, a vasöntödék fanyar, fémes szagát, szagukról megismerték a munkásokat is, hogy ki hol dolgozik. Tudták, melyik a legjobb „focigrund", hol vannak a legjobb bújóhelyek. És ha elfáradtak, mint a hazahúzó madarak, együtt vonultak le a partra is, napnyugta felé, egy bizonyos helyre a gáton. Köpködtek, tűnődve nézték, hogyan viszi a víz a köpés habját a hátán. A kis Sandi, a Servadac, nagy szakértő volt a horgászásban. Figyelte, ha loccsan a víz. „Rabol! . . . Pszt! Ez bálin volt." Mert látott egyszer egy igazi balint kifogni a Nagy-Dunán. — A Berekék papája kilenc halat fogott vasárnap — mesélte. — Sneciket, de nagyokat. Kilencet. — És még hozzátette: — Húszas damillal, snejderszöggel, kis ólommal, itt a gát mellett. Jani lecsúszott a víz szélére, mosakodni. Kikapott, ha piszkosan ment haza. Rázta a kezét, szélnek fordította az arcát, úgy száradt. Az egymásra dobált, poros, rozsdás parti épületek fölött ide látszott a nagy építkezés toronydaruja. — Ott kapunk lakást — mutatta. — Már megvan a kiutalás. Két szoba, fürdőszoba. Süllyesztett fürdőkáddal. És csempe. És olyan konnektor, hogy az antennának is van konnektora, minden lakásban . .. Ez érdekes volt. Mind odafigyeltek. — Az antennának ? Te láttad ? -Én még nem. De a papám látta, mikor megkapta a kiutalást. Mert sztahanovista lett, harmadszor. Most már három jelvénye van neki. Csak nem teszi ki, csak egyet. Hallgattak. Aztán Lacira néztek, hátha szól hozzá. De Laci nem szólt. A Hármashatárhegyet nézte, a nagy, szürke falat odaát. Fefe szólalt meg, a nagy, kövér Fefej, sebes, elharapott beszédjével: — Az én papám is sztahanovista lenne már régen. Nemhogy háromszor, de tízszer is. — Akkor miért nem az ? Fefe vállat vont. Durván faragott, puffadt arcával öregebbnek tűnt mindannyiuknál. — Miért ? Mert a Feliinger pikkel rá, a művezető. Aztán olyan munkát ad, hogy ... — Miért pikkel rá? Rövidre nyírták a haját, hogy erősödjék. Erősödött is: a homloka közepétől a nyakáig sűrű, egynemű, rozsdaszín szőr borította, mint valami plüssmackóé, olyan volt a feje. A nevét is arról kapta: Kefefej, Fefej, Fefe. — Az én papám akkor nagy ember volt a szakszervezetben is, meg már akkor vitte a vörös zászlót a dalárdában is, amikor ezek még a nadrágjukba eresztettek! 12
