Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Aranyérmeseink. Beszélgetés Gerevich Lászlóval

A régész munkája Beszélgetés Gerevich Lászlóval Az Úri utca 49. sz. ház egyike a sok vár­beli épületnek, amelyben újjáépítésük után valamilyen kulturális intézményt helyez­tek el. Egyik szárnyában a Magyar Tudo­mányos Akadémia Régészeti Intézete talált otthonra. Az emeleti boltíves dolgozószobá­ban már jártunk, lapunk indulása idején, hogy felkérjük Gerevich Lászlót, a budai vár feltárásának vezető régészét a közreműkö­désre. — Igen — mondja —, emlékszem rá, de mint akkor is említettem, éppen nyakig me­rültem a budai Vár feltárását összefoglaló munkába, amely nemrég jelent meg. Örü­lök, hogy a „Budapest" elsőként ismertette a könyvet. — Recenziónk az érdeklődő laikus szemével közeledett ä műhöz. Értékének teljes elismerése mellett állapítottuk meg, hogy a hatalmas tu­dományos apparátus, a latintól a spanyol nyel­vig terjedő idézetek nagy száma kissé megnehe­zíti a közönség számára a könyv megértését. — Ez igaz, de minden tudomány, sőt, művészet megközelítése és értése több-keve­sebb energiát igényel az érdeklődőtől. A kö­zépkori magyar régészet kiváltképp, hiszen ezen a téren nekünk szakembereknek is hi­hetetlenül nehéz és bonyolult feladatokkal kell megbirkóznunk. Vegyük példaként a budai Várat. A múltból jórészt romokat, földbe temetett építményalapokat, farésze­ket vagy töredék leleteket kaptunk örökül. Ezeket nehéz és költséges munkával kellett kibontani, sokoldalú vizsgálatokkal, mond­hatnám úgy is, nyomozó munkával vallatóra fogni. A könyvem egyszerű átlapozásakor is kitűnik, mi mindent kellett felásni, megvizs­gálni, összevetni, hogy vissza tudjuk idézni a múltat, az erődítésekkel körülvett palota­rendszert, amelyet egykorú metszetek, szem­tanúk szemkápráztatóan szépnek és gazdag­nak ábrázoltak. A körülmények kényszerí­tettek bennünket arra, hogy új, komplex tu­dományos metodikát dolgozzunk ki, hogy segítségül hívjuk a társadalom- és természet­tudományokat, irodalom- és művészettörté­netet, építészetet, ipar- és technológia törté­netet, éremtant és oklevéltárt, grafikát és fotóművészetet és még sok mindent. Az így összegyűjtött és feldolgozott részadatokat azután mélyreható fantáziával, logikai kom­binatív készséggel, a különféle szaktudomá­nyok művelőinek segítségével kellett össze­állítanunk tudományos hitelességű dokumen­tációvá. Ezt pedig a műemlékhelyreállítók rendelkezésére bocsátottuk a még lehetsé­ges rekonstrukció kivitelezése érdekében. Mindez talán érthetővé teszi, hogy mi régé­szek általában félünk a túlságosan népszerű­sítő, a kellően sokrétű tudományos dokumen­tációt nélkülöző publikációtól. Pedig nyilván­valóan ezt a tudományt is kellene és lehetne népszerűsíteni, mi is igényeljük munkánk­ban a közönség érdeklődését és támogatását. — Tapasztalatból mondhatjuk, hogy az ér­deklődés megvan és egyre intenzívebbé válik. Hivatkozhatunk a hozzánk érkező olvasóleve­lek százaira, vagy arra a hallatlan közönség­érdeklődésre, amely a Várpalota déli szárnyá­ban nemrégen megnyílt kiállítások iránt is megnyilvánult. Munkájuk eredményeként olyan városképi értékkel gazdagodott fővárosunk, amelyre valamennyien büszkék lehetünk. Élet­tel tölti meg és idegenforgalmi vonatkozásban is kiteljesíti a számunkra meghitt Duna-parti panorámát. Az erődítések, a déli palotaszárny rekonstrukciója városképileg is szerencsésen ötvözi a múltat a Dunát lendületesen átfogó új Erzsébet-híddal, a budai feljárók lendületes íveivel, a Gellérthegy romantikus sziklafalá­val, a Citadellával. Ehhez könnyen hozzákép­zelhetjük még az újjáépülő pesti part eleven­ségét, a fényes szállodák és az újjáépülő korzó világvárosi nyüzsgésével. — A lelkesedést én is szívesen osztanám, de nekem elsősorban azokra a vitákra és bírá­latokra kell gondolnom, amelyek ezeket a munkálatokat több-kevesebb megalapozott­sággal nyomon kísérik. Azt hiszem, most elsősorban annak örüljünk, hogy alapvető hiba a középkori palotamaradványok rekonst­rukciójában nem történt. Szerintem régé­szek és műemlékhelyreállítók munkája közé nem lehet éles határt állítani. Az utóbbiak az előbbiek munkáját szervesen tovább folytat­ják, de bizonyos mértékben néha függetlenítik is magukat attól. A műemlékeseknek a tudo­mányos dokumentáció ésszerű felhasználása mellett gyakorlati szempontokat is érvényesí­teniük kell munkájukban. Vegyük például az úgynevezett „lovagterem" ügyét. Közbe­vetőleg jegyzem meg, hogy ez a déli nagyte­rem eredetileg korántsem volt igazán repre­zentatív lovagterem. Itt a főurak fegyveres kísérete tanyázott, miközben uraik a fölöttük levő valóban pompásan kiképzett teremben tanácskoztak vagy mulatoztak. Nos, ennek a helyiségnek a padlója kimutathatóan terraz­zóból (mész és téglapor) készült. A műem­lékhelyreállítók, számítva az erős igénybevé­tellel, vörös márvánnyal borították. A hely­reállítás nem egészen hiteles, de sok szem­pontból indokolható. Ugyanennek a terem­nek keleti oldalán sikerült rekonstruálnunk egy hajdanán többszintes épülethez szerve­sen hozzátartozó gótikus erkélyt. Ez az er­kély most úgy hat, mint az épületből kinyúló torony. Épp a hozzá kapcsolódó falrészek felemelésével — „elpengetésével" — jobban lehetett volna hangsúlyozni az épület torzó jellegét. Megboldogult Janáky István, a Vár rekonstrukciójának első főépítésze vallotta is, hogy a torzó a múlt építészetéből — épp úgy, mint a szobrászatban — szuggesztívebb hatású, mint a teljes helyreállítás. A Várban a torzótechnika alkalmazására, sajnos, bőven nyílt lehetőség. — Olvasóinkat nyilván érdekelné a Várpa­lota feltárásának kronológiája: hogyan, meny­nyit sikerült a meglevő romokból feltárni és újjáépíteni? — 1946-ban első ízben a lovagterem he­lyén vágtunk bele a földbe. A pusztulás olyan fokú volt, hogy ezt akkor bátran tehet­tük, értékek megsértése nélkül. Hauszman­nék, akik erre a területre tervezték a királyi palota télikertjét, már felfedeztek itt egy vi­szonylag jó állapotban maradt pillérmarad­ványt, amely egy Zsigmond korabeli épület tartozéka volt. Tégla aknát építettek köré, mielőtt még betemették volna az üreget. Ezt bontottuk ki először, hihetetlenül nehéz körülmények között. A munkások csak ola­jért voltak hajlandók dolgozni, mi, akik pénzben kaptuk a fizetésünket, bizony, iri­gyeltük őket az értékálló olajért. 1948 őszé­től kisebb-nagyobb megszakításokkal foly-

Next

/
Oldalképek
Tartalom