Budapest, 1967. (5. évfolyam)

5. szám május - Kolozsvári Grandpierre Emil: A mi kis életünk (tárca)

Kolozsvári Grandpierre Emil A mi kis életünk A mi kis életünkre sok min­dent mondhatunk, de azt, hogy szürke, semmiképpen nem. Mert a mi kis életünk színes. Hogy efelől meggyőzzem a nyájas ol­vasót, összegyűjtöttem néhány színfoltot. Bemegy a vásárló a szövetke­zetbe cipőt rendelni. Miután ár­ban, fazonban megállapodtak, már csak a mértékvétel van hát­ra. A vásárló leveszi a cipőjét s miközben lábát az alkalmazott felé nyújtja, így szól: — Legyen szíves, a betétet is mérje hozzá. — Nem szabad, kérem — válaszol az alkalmazott udvaria­san —, a vezető kartárs megtil­totta. Más, Uszoda télen, hétköz­nap, jegyszedő, kabinos, lábgon­dozó, úszómester álmosan üldö­gél. — Miért nem olvasnak? — kérdi egy vendég. — Nem szeret­nek olvasni? — Már hogyne szeretnénk, hi­szen majd meghalunk unalmunk­ban. De a vezető kartárs megtil­totta. Ez a vezető kartárs saját kul­túrforradalma. Más. Mintaszerűen — többet mondok: zseniálisan megszer­vezett Közért, egy tucat kiszol­gáló hellyel. Egy nap az ajtókat bedeszkázzák, két évig a közön­ség másutt vásárol. Aztán a régi Közért helyén megnyílik egy csillogó, modern önkiszolgáló bolt. Kitűnő bolt, csak éppen a nyomába sem ér a hajdaninak. Ezért kellett két évig várni, egy évig építkezni? Más. Vidék. A buszmegálló mellett élénk színekkel festett ízléses táblák. Több megálló van egymás közelében, a táblák szö­vege mindenütt ugyanaz: — kö­szönjük, hogy sorba állt. Azt, hogy melyik busz hova megy, semmilyen felirat nem közli. Az már magánügy. Árpád apánk óta egy igazán jó ötletünk volt a közlekedés te­rén: a buszmegállók mellett fe­hér festékkel jelölt sorba álló helyek. Alighogy az újítás bevált — megszüntették. A pesti kö­zönség, mely lassan fegyelmező­dött, most lóhalálában visszatér az ősi fegyelmezetlenséghez. A fegyelem szürke, a fegyelmezet­lenség színes. Nyilván idegen­forgalmi vonzóerő. Végelszámolást kapok a kiadó­tól, rendkívül gondosan kiállított okmány, tájékoztat arról, hogy könyvem 11., 29. és 45. oldalán hány betű található, hány betű­ből áll az egész könyv, hány nyomdai ív, hány szerzői ív, s hogy mindezek után ennyi és ennyi a honorárium. Mindent közöl, csak azt nem, hogy meny­nyit fizetett a kiadó eddig s mennyivel tartozik még. Vagyis végelszámolás végelszámolás nél­kül. Más. Úr kalapban-kabátban, aktatáskával bemegy a borbély­üzletbe. Fogas nincs, ruhatár van. A ruhatáros a kalapot, kabátot elfogadja, a táskát nem. Érvelés: — ez ruhatár, kérem, nem táska­tár. Más. Még mindig rengeteg vizsgáztató követeli szóról szóra az anyagot. Megfigyeltem, minél kevésbé tud valaki fogalmazni, annál pontosabban követeli a szöveget. Bemegy a vásárló az üzletbe: — Jó napot kívánok. — Jó napot kívánok. Tetszik parancsolni? — Nemrég láttam a kirakat­ban egy kétszáztízforintos kávés­készletet. Abból kérek egyet. — Kétszáztíz forintos kávés­készlet nincs, csak kétszázhúsz forintos van. — Bocsánat, — mondja a vá­sárló. — Akkor a kétszázhúszas­ból kérek. — Kifogyott!!!! Ez aztán igen, mondja a vevő magában, a legremekebb módja a trehányság és a precizitás egye­sítésének. Más. A szerkesztőt előléptetik főszerkesztővé. Megjelenik nála a gondnok és érdeklődik, nem volna-e szüksége valamire. Úgy beszél, mint aki csak intésre vár s már hozza a perzsaszőnyeget. — Egy olló kellene — mondja a főszerkesztő. A gondnok elkomorodik: — Sajnos, az lehetetlen, ezelőtt öt évvel már kaptál ollót. Két olló egy személynek! Már ne ha­ragudj ! Fél óra múlva a könyvtáros ko­pogtat be a fenti kérdéssel. A fő­szerkesztő félénken válaszol: — Nagy segítségemre volna a munkámban egy lexikon. — Lexikon? Remek! — tapsol a könyvtáros. — Egy lexikon leg­alább ezer forintba kerül! Meg­kapod ! Megvallom, nem egészen ér­tem a mechanizmust. De annyi bizonyos, hogy a kereteknek is megvannak a maguk korlátai. Színes korlátok. KAJÁN: ÁRKÁDOK i . ___

Next

/
Oldalképek
Tartalom