Budapest, 1967. (5. évfolyam)

4. szám április - Kolozsvári Grandpierre Emil: Élettapasztalatok

Kolozsvári Grandpierre Emil ÉLETTAPASZTALATOK Sűrű cigarettafüst, az asztalon teáscsészék, a tálakban édes és sajtos sütemény. Az asztal körül három asszony. Az elnyűtt, sovány Marvalicsné tíz évvel mutatott többet a koránál, aszexepiles Törökné tízzel kevesebbet. A szigorú, szikár Bartáné férfias jelenség volt, nem számított, mennyit mutat. Néhány hónapja tartották az érettségi találkozót. Ott határozták el, hogy felélesztik a diákkori barátságot és havonként egyszer vendégül látják egymást. Most Törökné lakásán gyűltek össze. Teát ittak s az emlékeiket ébresztgették. — Tudjátok kiről feledkeztünk meg! — kiáltott föl a keszeg Marvalicsné. — Sarolta néniről. Törökné összecsapta párnás kezét: — Tényleg! Pedig tizennégy évig tanultam nála zongorázni. — Az egész Krisztina nála tanult. — Egymásnak adtuk a kilincset. — És senki sem jutott semmire. — Senki, senki . . . — Pedig mindig azt hajtogatta: — „sohasem tudhatjátok, lányok, mikor veszitek hasznát!" — Állatian jól utánoztad. Csakugyan így beszélt. Ilyen csömpögve-pömpögve . . . — Édeskésen,lekvárosán, pöszén és főleg bölcsen. A cigarettafüst csak úgy kóválygott a kacagástól. — Szegény Sarolta nénit alaposan elintéztük. — Tizennégy évig tanultam zongorázni, pedig olyan botfülem volt . . . A divat így követelte. A zongora hozzátartozott a műveltséghez. — Micsoda hülyeség! Ilyesmi is csak a régi világban lehetett. — Olyan botfülem volt, a trombitát nem tudtam megkülönbözteni a harangzúgástól. Csend. A kanalak kocogása, amint kevergetés közben hozzákoccantak a porcelánhoz. — Az egész tizennégy évi gürcölés kárba ment. Mennyivel okosabb lett volna, ha a szüleim a nyelvtanulást erőltetik, akkor nem egy ilyen vacak könyvtárban gürcölnék, hanem a külkerben dolgoznék, kétszerannyiért. — Ja, ha az ember mindent előre tudna! — Ráadásul mi szegények voltunk, nem úgy mint ti. A szüleim komoly áldozatot hoztak, hogy gimnáziumba járassanak és zongorázni taníttassanak. Mindent elölről kellett kezdenem. Gyors- és gépírásra lett volna szükségem, nem zongorára! — Ja, ha az ember mindent előre tudna! — Mennyi elfecsérelt idő. Én a sportot hanyagoltam el a zongora miatt. Női atléta akkoriban alig volt Magyarországon, ha klimpírozás helyettatletizálok, ma nemzetközi versenyekre kísérhetném a tanítványaimat, mint edző .. . — Ja, ha az ember mindent előre tudna! Megegyeztek abban, hogy az ember — sajnos — semmit sem lát előre, sohasem tudja, mi mire jó, mire nem, és csak öreg korára kezdi sejteni, hogy és mint kel lett volna élnie. Hiába, ez ellen nincs orvosság. Törökné szilvapálinkát hozott, nehogy eluralkodjék rajtuk a nyomott hangulat. Egy-két kupica után előbukkant az emlékekből a hosszú, merev, parókás Agáta néni, a kopasz aggszűz algebra tanárnő, a végleges savanyúságba oltott szigorúság. — Sokáig nem sejtettük, hogy parókát visel. — Már hogyne tudtuk volna, mindenki tudta! — Pletykáltak róla, de bizonyosat nem tudtunk. — S hogy szegény milyen kopasz! Törökné megborzongott, szemét lehunyta, de aztán kirobbant belőle a kacagás, közben dús. szőke hajában matatott: — Borzasztó volt, mikor leesett! — A másodfokú egyenleteket magyarázta . . . — A harmadfokú egyenletekről beszélt . . . — És akkor a Tischler . . . — Nem a Tischler dobta. — Nekem ne mondd — méltatlankodott Marvalicsné —, a Tischler mögöttem ült. — Ha mögötted ült, nem láthattad. Schulhoff dobta. A táblára célzott. . . — És fejen találta szegény Agáta nénit. A cserebogár beleakadt a parókájába, nagy szelesen utána kapott. . . — A koponyája olyan volt, mint egy borostás férfi álla. Bartáné eltűnődve rázta a fejét: — Csúnyább, — jegyezte meg tárgyilagosan, - csúnyább, mert az izzadtság összecsapzotta a hajszálakat. Az előszobában ajtónyilás-csukódás. toporgás. Az ajtó kinyílt, kipirult fiatal arc jelent meg. — Gyere beljebb! — szólt rá a gyerekre az anyja. — Hol voltál ilyen sokáig? — Hiszen tudod, anyu, hegedűórán. — Ja, persze, persze intett Törökné. — Az én lányom harmonikázni tanul — mondta Bartáné. Marvalicsné a fejét csóválta: — Én már megmaradok a zongora mellett. Mind a három gyerekem zongorázni tanul. — És mondd, szívem, tehetségesek? — kérdezte Bartáné. — Nem éppen süketek, de . . . — nem fejezte be a mondatot. Törökné felemelte a pálinkás üveget. — Tölthetek még egy kortyot? — Isteni a zamata. Mondd, Gitta, honnan szerzed be? — Termelőtől. A tornatanárra emlékeztek? A neve sehogy sem jut eszembe. — Akkor igyunk! — Egészségedre, egészségedre, egészségedre! A cigarettafüst sűrűn koválygott. Az asztal körül három asszony ült. •45 A pesti ember a „sorompónál" is megél...