Budapest, 1967. (5. évfolyam)
1. szám január - Kolozsvári Grandpierre Emil: Karácsony mai módra
Kolozsvári Grandpierre Emil Karácsony mai módra A kislány magafeledten játszadozott az ajándékokkal. Ahogy hol egyik, hol másik játékszerhez nyúlt, hosszú szőke hajába olykor belelógott egy-egy alacsonyra akasztott szaloncukor vagy karácsonyfadísz. Nem vette észre. A szülők a karosszékből nézték, arcukon ugyanaz az önfeledt elmerültség, mint a gyerekén. Mindketten mosolyogtak, befelé nyíló mosollyal. it. asszonynak a szája körül, a férfinak a szemében gyűlt össze az öröm. A gáz tapintatosan duruzsolt a kályhában. Egy rezzenés a férfi arcán, egy mozdulat, az állókép nyugalma megbomlott. — Hat óra tíz — szólalt meg az asszony, szenvtelenül, mint a pontos időjelzés. Azzal fölállott. Csaknem ugyanolyan magas volt, mint a férje; nagyon asszonyos, nagyon érzéki, inkább dekoratív, mint szép. A férfi rövid, gyors kézmozdulattal jelezte, hogy sajnos, nincs mit tenni, de nem szólt semmit, megcsókolta feleségét, aztán ölbe kapta a kislányt, hogy őt is megcsókolja. — Tündiké, Tündiké ... — ismételte unszolón. A gyerek félrehajtott fejjel sandított a szőnyegen szerte szórt játékokra, de hogy az apja meghintáztatta a levegőben, szembe fordult vele. A férfi megcsókolta, letette s az ajtó felé indult, mögötte a felesége. — Hová mész, apu ? — szólalt meg a gyerek. A férfi megrezzent, az asszony megelőzte: — Apukádban nagyon erős a családi érzés, Tündiké. Ezt meg kell szokni, mert pozitív tulajdonság. Rengeteg kötelezettsége van és ő mindegyiknek eleget tesz. Ezért megy most el, pedig nagyon szeretne velünk maradni. Ez így helyes, kislányom. Anyu nem megy el, anyu játszik veled, amíg hajcsizni nem mész. Mert anyunak csak egy kötelezettsége van. — így még hagyján — mondta a férfi már az előszobában —, az orátio obliquának megvan az az előnye ... — Nem tudok latinul... — Azt akartam mondani... — Nem fontos — legyintett az asszony, — a fontos az, hogy Tündiké karácsonya egy kicsit rövidre sikerült. Szerencsére ő még nem veszi észre. De nekem jogom van... — Andrea drágám, mikor hozzám jöttél, tudtad, hogy kétszer váltam, mind a két házasságból gyerekeim vannak . .. — A karácsony pedig családi ünnep. Az első feleséged lakást kapott, Hilda kocsit — mert a kocsidat el kellett adni, hogy ezt a lakást megvehessük. — Lesz kocsi, Andrea drágám ... — Mind a ketten kaptak valamit. Én viszont csak téged kaptalak. Semmi mást. Csak téged. És nem akarom, hogy a karácsonyból kisemmizz, mint tavaly. Tíz órakor jöttél haza. A karácsony nekem is családi ünnep, Bálint. — Tudom, mit gondolsz — folytatta a férfi mozdulatára —, máris elkéstél, ne tartsalak föl. Gyere vissza féltízre, ahogy ígérted, nem zsarnokoskodni akarok, hanem szeretlek. Legjobb volna, ha ideadnád a lakáskulcsodat. Akkor nyugodtabb volnék. Jól van, jól van, bízom benned... — Apuuuuu! — hallatszott a szobából. — Menj, csókold meg még egyszer Tündikét és siess, hogy idejében visszaérhess. — Várlak, édesem, máris várlak — mondta az előszoba ajtóban, vonásai ellágyultak, szeme nedvesen csillogott. Utánanézett a férfinak, amint lesietett a lépcsőn. Már eltűnt a fordulónál, de az ajtót nem csukta be. Hallotta a rövid beszélgetést férje és Bakó bácsi között. Tapintatból, hogy az új asszonyt ne ingerelje, a férfi az ajándékokat a házfelügyelőnél helyezte el. Most beszólt a csomagokért. Felkapta, magához szorította a kislányt. — Aranyom, drágám,édesem! — mintegy önkívületben behunyta a szemét. Tündiké nyugtalanul kapálódzott, figyelmét most is az új játékok kötötték le. Az asszony lekuporodott a gyerek mellé, hogy együtt játsszék vele. De a figyelme mindegyre elkalandozott. Tekintete a menynyezetre tévedt, a fehér sima felület olyan volt, mint valami sivatag. A gáz duruzsolása beleveszett az örvénylőn mély csendbe. Minden lámpa égett, a keleti szőnyegek egyenetlen színei mámorosan izzottak. Egyik-másik gyertya még füstölgött, a bűz megülte a szobát, elnyomta a fenyőfa gyantás illatát. Egyetlen gyertya égett már csak, hátul a fal felől. A tízéves Csaba székről iparkodott elfújni, arca dagadozott, mint egy harsonázó puttóé. A művelet sehogyan sem sikerült. — Máshonnan próbáld! — szólt rá az anyja, félig szigorúan, félig büszkén. Megállott, hadd lám, hova tolja a fiú a széket, honnan támad a lángra; az eredményt már nem várta meg, kiment a konyhára. Egy pillanat, s megjelent az ajtóban, derekán kötény: — István! Enikő! — szólította férjét és kislányát. — Eloltottam, anyu! — jelentette Csaba diadalmasan. A füst fekete dugóhúzóként csavarodott a mennyezetnek. Enikő tudta a kötelességét, kérdés nélkül bevitte a tálcát a szobába, Csabával kettesben megterítették az asztalt. — Még nem elég piros, — fordult az aszszony a férjéhez, s visszatolta a sütőbe a pulykát. — Miért eszünk ilyen korán ? Még csak... — nem fejezhette be. — Mert a gyerekek éhesek. Látom az arcukról. — A telefonba azt mondtad Bálintnak ... — Csak nem teszem tönkre a gyerekek karácsonyát őmiatta? 12