Budapest, 1967. (5. évfolyam)

2. szám február - Vincze Oszkár, Jánosy István, Gaál Jenő írása

naissance vörösmárvány Madonnára és fiatal lányra (angyal?), és a Keresztelő János-torzóra. Kitűnő gyakorlat, és továbbfejlesztendő, hogy a templommúzeum számára más egyházak, és elsősorban az esztergomi Keresztény múzeum ád kölcsönbe műtárgyakat, hiszen azokat — hazánkfiai és külföldiek — itt tekintik meg a legszámosabban. Kérdőjel még számomra a Miklós templomrom északi falának kialakítása. E falon nyomvo-nalaiban még ma is látható a kerengő szilüettje. Ha ezt a kerengőrészletet rekonstruálnánk, és előtte intim terecskét alakítanánk ki, az eredeti szintre lemélyítve, ez a kép, legalább kis töredék-nézetében, visszaidézné híres középkori egyetemünk vízióját. (Egy alternatívaként erre az intim Ids térre javasoltam fölállítani Ferenczy Béni Petőfi-szobrát.) De ha elfogynak a középkori emlékek, akkor mit fogunk föltárni, restaurálni ? — kérdik a pestiek, akik már ugyancsak belejöttek a leletmentésbe. Megnyugtathatom őket. Kifogyhatatlan gazdagságban rejtőznek még a föld alatt a római emlékek. Mostanában, Budavár káprázatában, el is hanyagoltuk őket, pedig itt is akadt meglepetés. Az Alpoktól északra található talán legszebb mozaikot tártuk föl a Meggyfa utcában: Herakles-Nessus-Deianeira jelenetét. Ez a lelet egyben már jelzi is legközelebbi teendőnket: Óbudának ez a közeljövőben szanálandó, és modern lakótelepként beépítendő része — a hajdani légio-tábor környéke — még sok meglepetést tartogat számunkra, az aquincumi rommező leleteinél műtörténetileg színvonalasabb leleteket. Hiszen az itteni luxusvillákban nem a szerény kelta-latin keveréklakosság élt, hanem a katonaság előkelői, elsősorban az ősitáliai törzstisztek családjai. A Meggyfa utcai mozaikokat a fölépített iskola alagsorában fogják bemutatni, és ez a módszer példakép lehet a föltárandó jelentősebb emlékek bemutatására. Példakép abban, hogy a leleteket nem szedjük szét, hanem kis helyi múzeumokban mindent ott és úgy mutatunk be, ahogy a föltáráskor találtuk. Tudományos szempontból is ez a módszer a legtökéletesebb. Egy-egy különleges esetben, ha az objektum aránylag épen és igen' sok lelettel került elő, megkísérelhetjük a falak, a plafon, a A budavári Mátyás-templom apszisa (A „Budapest" fotópályázatra ,,Budavári séta" jeligével érkezett pályamű) fűtőberendezés helyreállítását, így olyan összkép tárulna szemünk elé, mintha ma is élnének ott. Látnánk például berendezett szobát házioltárral, használati tárgyakkal, fürdőt piperecikkekkel, konyhát vizesedényekkel, tűzkutyákkal, piszkavasakkal, műhelyt szanaszét heverő szerszámokkal stb. Az ilyen élmény didaktikus ereje felmérhetetlen. Basel közelében, Augst-ban láttam ilyen „római házat"; ott a tricliniumban olykor még dramatizált lakomákat is szoktak csapni, jelmezes önként-vállalkozók. Egy másik lehetőség: a belvárosi templom előtti téren, részben föltárva, a föld alatt rejtőznek Contra-Aquincum igen tekintélyes mélységű romjai. Ez is micsoda kuriózummal kecsegtet! Római tábor a Duna balpartján, amely sosem volt római terület. A romokat talán szabaddá lehetne tenni, és a város kellős közepén az ódon templom mellett és a Bölcsészkar előtt, több ember magasságú antik rommező pompáznék! Ilyen látvánnyal, Rómát leszámítva, azt hiszem, egyetlen metropolisz belvárosa sem dicsekedhet! Aquincumba vetődvén, meglepődtem, hogy a romkonzerválási munka milyen nagy lendülettel folyik. A Nagy-fürdő, a Macellum pompás! (Csak kissé bántott a beépített betonpódium. Talán jó volna, ha modern szerkezeteket csak rejtve alkalmaznánk, hogy ne zavarják a hangulatot.) A falakat szemlátomást fölmagasították, nagyon helyesen: így legalább az eredeti állagot nem fenyegeti gyors pusztulás. Bátran lehet alkalmazni az anastylosist olyan mértékig, hogy értelmes és esztétikus összképet kapjunk. Általában nagyobb gondot kell fordítanunk a romfalak esztétikai összképére. Mindjárt egy javaslat: állítsuk helyre a Mithras-templomot! Minthogy az eredetinek körítőfalai minden bizonnyal teljesen dísztelenek és ablaktalanok voltak, és a templomot egyszerű fagerendás sátortető fedhette, a teljes helyreállítással úgyszólván semmit sem vétünk a hitelesség követelménye ellen. Az így nyert misztikus világítású térben aztán elhelyezhetjük a nagy Mithras-szobrot, és a többi Mithrasra utaló szobrot és kegytárgyat. Ez a templommúzeum vetekednék a szombathelyi Isis-szentéllyel! És ha már a kultuszoknál tartunk: a nyári szezonban évről évre rendezhetnénk a szombathelyi Isis-ünnepségek mintájára Aquincumi karnevált egyik amfiteátrumunkban, amelyet közben a célnak megfelelően részlegesen kiegészíthetnénk. Ez a több napig tartó ünnepség bővelkednék komoly és mulatságos attrakciókban: például előadnánk görög-római drámákat, vagy antikstílusú modern drámákat, rendezhetnénk jelmezes sport- és költői versenyeket és nem kéne megvetnünk azért az eszemiszommal egybekötött jelmezes mókát, bolondozást, táncmurit sem. A pannoniaiak életét igen aprólékosan ismerjük (olvassuk el Révay József: Séták a római Magyarországon című könyvét!). így a karnevál jeleneteit, mókáit a való élet alapján alakíthatnánk. A külföldieket ez mindennél jobban vonzaná, és fiatalságunknak sem ártana, ha alkalmasint változatosabb és a szó szoros értelmében „kulturáltabb" szórakozásmódozatokkal is megismerkednék, mint a sima „rázás". Nem kell ecsetelnem: ezek az Aquincumi karneválok mennyire kapóra jönnének idegenforgalmi buzgalmainknak. S azért ez mégsem volna merő kirakat-ügy, hanem önnön lényünk legmélyebb rétegeit érintő aktus is. Mostanában sokat tanulmányoztam Pannónia tárgyi emlékeit. Ez a néhány száz év határozta meg lényegében mindmáig a Dunántúl táji, esztétikai arculatát. Szőlő- és gyümölcskultúra. Apró, szétszórt, igen hangulatos települések, a legköltőibben a tájba illeszkedve. Gondoljunk a balatoni tájra! A Nemzeti Múzeum régészeti kiállításán egy római, oszlopos tornác rekonstrukcióját láthatjuk a Balatonvidékről. Hajszálpontosan ugyanilyen oszlopos tornácokat építettek ott a XVIII—XIX. században. A legfeltűnőbb: a töménytelen sok emberalak-ábrázolás, sírköveken, posztamenseken, oltárokon, alkalmi reliefeken. Akadnak a kor legmagasabb színvonalán készült ábrázolatok (mint a már említett Nessus-mozaik, vagy a nagydémi Apollon), viszont kimeríthetetlen tömegben egészen ügyefogyott, naiv alakocskák, vízfejű, pöttömlábú törpék, mint a sok Silvanus-dombormű, vagy a sok-sok sírkő-hasonmás. (Nekem ez utóbbiak a kedvesebbek.) Istenek ürügyén mindig az emberi alapviszonyulásokat ábrázolják: anyaságot, érzéki szerelmet, önfeláldozó barátságot, kerti vagy iparosmunkát, italozást. És ezeket igen-igen „mellre szívták". Borzalmas kor lehetett: örökös háború, pusztulás. A sírkövek tanúsága szerint a legtöbben nem érték meg a 30. évet sem. Könyörtelenül válni kellett gyermektől, hitvestől, baráttól. E válás fájdalmát az életben maradottak