Budapest, 1967. (5. évfolyam)

12. szám december - Békés István: Szegény ember gazdag városban III.

Egv rajz és egy festmény Nagy István emlékkiállításának anyagából Sándor Géza felvételt A Magyar Nemzeti Galériaa közelmúltban nagyszabású emlékkiállításon idézte fel Nagy István életművét. Olyan tárlat volt. melyen a képzőművészek szakmai érdeklődése és a közönség spontán elismerése találkozott; a kényes ízlésű bennfentesekésazavatatlanabb múzeumlátogatók egyaránt lelkesedéssel tanulmányozták át a bemutatott anyagot. Nagy István egy-két müvének reprodukciója is talán érthetővé tudja tenni, miért nyilvánul meg az emlékkiállításon ilyen egyöntetű megertés ez iránt a rendkivül egyéni, mégis általános érvényű művészet iránt. Az itt közölt ..Katona puskával" című szénrajz és a hátsó borítón látható ..Kendős leány" című pasztell a harminc esztendeje elhunyt mester igen leliegzetes alkotása, a szerkezetes ábrázoló mód, a kis méretek mellett is monumentálisan ható megjelenítés szép példája. Mindkettőben jól érvényesül Nagy István sajátos szemlélete, mely a maga szemérmes módján tulajdonképpen érzésekből, megérzésekből, együttérzésből, hangulatokból táplálkozik, a művészi közlés szabatos eszközeivel, szűkszavúan, szinte tőmondatosan végül is a lelkiállapotok, különös jellemek bonyolult világát, kényes kérdéseit fejezi ki. A Nemzeti Galériában a Kendős leánynak két változata is látható. A kisebbik példány festőileg mozgalmasabb, részletezőbb, árnyaltabb; a nagyobbik összefogottabb. nagy foltokban készült, a hangsúlyozottabb vonalak között lebegő színárnyalatoktól kapta poétikus tartalmát. Alig van valami elemezhető ezen a lányon, talán csak a fejéről leomló fehér kendő kelti fel a figyelmet iránta, egyébként a porhanyós pasztell fátyolos csendje öleli körül, borítja be igénytelen alakját. Egyszerű blúz, meghatározhatatlan anyagú és szabású szoknya van rajta, mintha a történelem nyomasztó ködéből lépne elénk, kísértetiesen szomorúnak és távolinak tűnik egész megjelenése. A rajzon és a kt^en feiidezett szellemárnyak mégse ismeretlenek a ma emberének, a keserves múltat nem lehet feledni; az egykor volt nemzeti nyomorra, a szegény embert megpróbáló sorsra figyelmeztet mindkét kép. Modelljeik századunk első évtizedeiben éltek, valahol a fronton és az Alföldön, gondok és kihűlt vágyak között, már megtörten, beletörődve a nehéz sorsba. Nagy István érzékeny szívvel figyelte, hallgatta őket, finom kézzel szinte a papirosra lehelte szenvedésekbe belefáradt kedélyüket. Mert e feledhetetlen nagy festőnket mindenek előtt mélységes humanizmusa, emberismerete, hazaszeretete teszi az utókor számára megbecsültté. Tehetségét ez az intuitív szolidaritás képesítette maradandó vallomásokra, arra, hogy a modern képzőművészeti törekvések segítségével hitelesítse társadalmi igazságérzetét, pszichológiai éleslátását, együttérzése líráját. Nagy István művészete a negyvenötven év előtti, háborúval sanyargatott, szegénységbe dermedt Magyarországról szól — tanulsága így is időszerű. A festészet legvonzóbb lehetőségeire figyelmeztet, arra, hogy miként válhat közérdekűvé a jó mű; mi kell a tényközléshez, hogy hiteles legyen, s mondanivalója el ne avuljon. P. Ö. G.