Budapest, 1967. (5. évfolyam)

12. szám december - Békés István: Szegény ember gazdag városban III.

A OZERKESZTÖ POSTÁJA Levél a Fővárosi Emlékműfelügyelőséghez Kedves Elvtársak! Örömmel látjuk, hogy a Várpalota rekonstrukciójának több évtizedes, sok fáradságot és költséget emésztő munkája kezdi meghozni gyümölcseit, és immár a közönség is tapasztalhatja, milyen gyönyörű, sokoldalú történelmi és kulturális értékkel gazdagodik fővárosunk, mennyire kiteljesedik és messzebbhatóvá válik általa idegenforgalmi vonzóereje. A nemrég megnyílt palotarész és az itt látható kiállítások megtekintése közben önkéntelenül is arra kellett gondolnom: nagyszerű lehetőséget adna a Szarvas térről a déli palotaszárnyhoz felvezető szépen kiépített park, a Ferdinánd-kapun belüli udvarrészek, az ősi várfalak ma még kissé kopáran ható falfülkéi, néhány jelentős művészettörténeti értékű szobor, a főváros történetét idéző archeológiai lelet elhelyezésére. Elsősorban természetesen olyan művekre gondolok, melyeket az új Nemzeti Galéria belső termeiben már méretüknél fogva sem lehet előnyösen bemutatni. Példaként lebeg előttem a prágai Hradzsinban levő Modern Művészeti Galéria épületének kertje, a benne ragyogóan installált szobrokkal. De nem is kell olyan messzire mennünk példákért. Nemrégen a várpalota nyugati munkaterében jártam és ott a földön fekve, elhanyagolt állapotban viszontláttam Vastagh György nagyméretű szobrát, amely egy szilaj csődört megfékező hortobágyi csikóst ábrázol. A szobor a háborúban számtalan belövést kapott, de úgy láttam, hogy gondos munkával még helyre lehet állítani. Ez a mű pedig mind témájánál, mind művészeti értékeinél fogva több figyelmet érdemelne. Annak ideién a párizsi világkiállí.áson aranyérmet nyert, és sokan emlékszünk még arra, milyen erőteljes hatást keltett a szemlélőben a várbeli lovarda alatt, a bástyalépcső feljáratán I ? millenniumi években felállított alkotás. Úgy hiszem, nem vagyunk kevesen, akik szeretnék tudni, mi lesz további sorsa a szobornak. Remélhetjük-e, hogy a várpalota további munkálatai során a szobor— megfelelő módon rekonstruálva — ismét visszakerül eredeti helyére? Hogy egy értékes eredeti alkotással tegye még szebbé, még impozánsabbá, számunkra egyúttal meghittebbé a várpalotát. K. I. Budapest, XII-Csengeri Bernát, szakoktató, Budapest — ,, Örömmel tapasztaltam — írja —, hogy fővárosunk lakossága igen szép és hasznos szokásnak kezd hódolni: az erdei sétautak mentén szaporodnak a madáretetők. A gyönyörű tollazatú énekesek, a harkályok, a fakopácsok olyan tömegesen lepik el ezeket az olajosmagvakkal bőven ellátott etetőket, hogy közelükben az ember szinte madárházban képzeli magát . . . Nagyon kívánatos volna, hogy még sok lelkes ember csatlakozzék ehhez az új „divathoz". Nem csupán arról van szó, hogy sok madarat menthetnek meg a tél viszontagságaitól, s hogy a megmentett madarak és fiókáik mennyi rovarkártevőtől szabadíthatják majd meg a budai hegyek fáit. Abban is jó szolgálatot tesznek a madáretetők, amire talán kevesen gondolnak: gátolják a ..fakin" (fagyöngy) terjedését. Ez az élősdi növény rettenetes pusztítást visz végbe a budai erdőkben, elszomorító látni a pusztuló tölgyeseket. Az éhező madarak a fagyöngy bogyóját eszik télen, s a csőrükre ragadt magvakkal terjesztik az élősdit. Az etetők viszont elvonják őket a bogyó fogyasztásától, s így nem kényszerülnek hasznosságuk mellett kártevésre is . . ." — Egyetlen megjegyzést fűznénk hozzá: nemcsak Budán — Pesten is terjesztésre érdemes, jó szokás ez. És egyáltalán, mindenütt a kertes házak övezetében, hiszen évről évre tapasztalhatjuk, hogy télen a közeli erdőkből szinte a Belvárosig bemerészkednek az énekesmadarak. — Egyébként nem a Posta a hibás üzenetünk késlekedésében. Ha emlékszik még rá: márciusban írta a levelet, és legkorábban — jó esetben is — csak májusi számunkban közölhettük volna. Talán szükségtelen indokolnunk, miért vártunk a közlésével decemberig . . . Harangi Lajosné, Sáp. — ,,Kedves szerkesztőség, mi nagyon szeretnénk egy kislányt, de mi úgy gondoltuk, hogy két-három éves legyen. Tessék kérni számunkra az intézetből. Már bent van a papirosunk Debrecenben, de ott azt a választ kaptuk, hogy kislány nincs. Mi szívesen elmennénk Pestre is érte, nagyon szeretnénk örökbe fogadni." — Bármennyire is szeretnénk segíteni Önöknek abban, hogy kívánságuk beteljesüljön, csak egy hivatalos ízű választ adhatunk: örökbefogadási ügyben forduljanak bizalommal az illetékes tanács gyámügyi hatóságához. Budapesten készséggel továbbítjuk a beadványukat. H. Istvánná, Budapest, VIII. — Arra a kérdésére: jelentetünk-e meg jövőre idegen nyelvű, kettős számot, röviden válaszolhatunk: igen. Ugyancsak németül, oroszul, angolul.— Második kérdésére: hogyan fizethetne elő — mintegy karácsonyi ajándékképpen — külföldön élő rokonának a Budapestre: lapunk más helyén adjuk meg a választ. A leggyakorlatiasabb formában. Fries Éva, Pálinkás József Budapest, VIII. — Volly István „Pest-Buda dalai" című cikkéhez szólnak hozzá; szívesen olvasták. — Ahhoz, amit novemberi számunk postarovatában erről a témáról írtunk, még csak annyit: kezünkben a következő, hasonló jellegű összeállítás a budapesti népdalokról és „népdalokról" — szeretnénk a közlésére mielőbb sort keríteni. Kovács Péter, Budapest, V . — Megdöbbenéssel olvasta, hogy ,,a nagy és lelkes olvasótábor mennyire — nem ismeri Budapestet! Hiszen mindössze négyen fejtették meg helyesen (közülük egy kanadai) a 7. sz. képrejtvényt! . . . Pedig nem volt szükség hosszabb találgatásra, minthogy a megfejtés az V. ker. Szent István tér 15. sz. ház portálját határozza meg. Ez azonban — legjobb tudomásom szerint — sohasem tartozott a ,,Belvároshoz" (amint a kérdés helytelenül irta körül), legfeljebb belterületi portál lehetne . . ." — Ime, helyt adunk helyreigazító megjegyzésének, s egyben — ,,jó tettért jót várj!" — mi is helyreigazítjuk Önt: éppen a levele a bizonyíték arra, hogy nem csupán „négyen fejtették meg helyesen" az említett rejtvényt. Pontosabb így: csak négyen küldték be a választ a helyes megfejtők közül. Nem szőrszálhasogatás okából igazítjuk helyre fogalmazását. Mi is el-elvitatkozgatunk néha: vajon szükség van-e ebben a formában a rejtvény rovatra? Van olyan nézet, hogy annyi olvasó kedvéért, ahány hónapról hónapra megfejtést küld be, talán nem is érdemes egy teljes oldalt rejtvény közlésére szánnunk. És van olyan vélemény, hogy: sokszorta több olvasó foglalkozik a rejtvénnyel (sikerrel vagy sikertelenül? — egy a lényeg: foglalkozik vele), mint ahány beküldi a megfejtést. — Ámde arra a kérdésre: hány olvasót untat a rejtvény, hányan lapoznak tovább érdektelenül — megközelítő támpontunk sincs. így azután a vita a rejtvénysorozat sorsáról egyelőre döntetlenre áll . . . N. Budapest. — Dicséri a lapot: jó, hogy többet mutat meg — oz első példányokhoz képest — a város történelméből, múltjából, amellett, hogy a mai t'-mákra is kiterjed a figyelme, sőt a jövő Budapestje is izgatja, foglalkoztatja. Majd, levele további részében így ír: ,.Érdekes látni olykor a lapban a régi Budapestről egy-egy fotográfiát, archívumi felvételt. De, sajnos, nem valami sűrűn látunk! Pedig milyen érdekes nézegetni korabeli fotón a régi Duna-partot, a ligetet, a nevesebb pesti s budai utcákat, épületeket, a régi s lebontott Tabánt, a korabeli miliőt lóvasúttal, 'omnibuszokkal, a régi viseletben sétáló járókelőkkel. Az idősebb olvasónak emlék, a fiatalabbaknak — dokumentum. (Gondolok pl. Klösz György korabeli fotográfus híres budapesti felvételeire.) Bór tudom, hogy Önöknek sokfajta igényt kell kielégíteniök, s ez nem könnyű; hely szűke miatt sem tudnak minden óhajnak eleget tenni, annyi más — tán fontosabb — témák közlése miatt is. De talán lehetőség lenne arra, hogy rendszeresebben — és nagy alakban is — láthassunk a lapban régi fotográfiákat ..." — Valóban, kevés fotót közlünk a régi időkből, csupán önmagáért. Nem a régi fotók hiánya miatt, hiszen több tízezer ilyen — ma már dokumentum jellegű — fénykép közül válogathatnánk. De éppen ez a bőség kötelez a szigorúbb rostára: elsősorban a történelmi tárgyú cikkekhez, jubileumokhoz, aktuális eseményekhez kapcsolódó fényképeknek, rézkarcoknak stb. adunk helyet. És természetesen szívesen közölnénk olyan — magángyűjteményben vagy családi ereklyék, emlékek között rejtőző — valóban dokumentum értékű fotókat is, amelyek a főváros életének, a munkásmozgalmi múltnak jelentős vagy jellemző mozzanatait örökítik meg, s a nyilvánosság számára idáig hozzáférhetetlenek voltak. Öreg mérnökök. — Örülünk, hogy nem neheztelnek a posta rovatunkban kézbesített „fricska" miatt. Levelüknek most szintén egy problémátfölvető részletét idézzük: Ez a szám újra nagyon érdekes és igen változatos. Mindig új és új nevek tűnnek fel a munkatársak sorában. Nem kellene egy törzsgárdát kialakítani, amely egy bizonyos szilárd egyöntetűséget biztosítana a mi kedvelt folyóiratunknak? Mi öregek — s azt hisszük, olvasóink legtöbbje is — megszeretünk egy rovatot, egy írót, egy stílust, és annak mindig gazdagabbá való kibontakozását, virágzását kívánjuk figyelemmel kisérni, ragaszkodásunkkal néha elismerni, bátorítani, és egyszer-egyszer okkal-móddal talán meg is bírálni. Ahogy azonban most szerkesztődik szeretett ,,Budapestünk" — anélkül, hogy bele akarnánk avatkozni, jogtalanul, a lap belső munkájába — ,azt gondoljuk: bár sok-sok új benyomást, az erősen zajló élet gazdag változatát kapjuk, de nem jut idő, hogy megszeressünk valamit, érzelmileg összefonódjunk valamivel . . ." — Kedves „Örr.g mérnökök", ez bizony megint nenéz lecke a szerkesztésnek! Sőt, nemcsak nehéz; szinte megoldhatatlan. Mert egyfelől: mi, a szerkesztők is szeretnénk „érzelmileg összefonódni" minél több olyan jó tollú, eredeti tehetségű, megbízhatóan dolgozó munkatárssal, aki éppen a mi profilunkra hangolva s éppen a mi olvasóinknak megfelelően, rendszeresen jelentkezne olyan írásokkal, amelyek színvonalasan is. olvasmányosan is. a felfedezés izgalmával is a problémák mélyéig hatolnak, új összefüggéseket tárnak fel, forrás értékű — sohasem avuló — dokumentációval gazdagítják Budapest irodalmát. Nehezen verbuválódnak ezek a munkatársak. De másfelől: olyan sok ága-boga van a budapesti életnek — a történelemnek, a jelennek, a jövőnek —, annyi specialitás, annyi szakmai terület tartozik a profilba, hogy állandó munkatársakra emiatt csak részben építhetünk. Hiszen eleget kell tennünk egy merőben ellentétes követelménynek is: lehetőleg az írjon az adott témáról, aki legjobban, szakmai szempontból megbízhatóan, belülről ismeri. Ebből a szemszögből megítélve éppen ellentétes előjelű a szerkesztők leckéje: lapról lapra szélesíteni a munkatársak körét. Ennyiből talán világos a képlet. Többkevesebb kompromisszummal, persze, megoldható — de: nem egyszerűsíthető. Sebők Lajos Budapest, VIII. — A postarovatban kialakult profil-vitához szól hozzá: „Nekem az a véleményem, hogy legyen olyan a lap, amilyen indulása óta a mai napig is. Én ilyennek ismertem meg, és mint ilyent szerettem meg. Foglalkozzon igenis a főváros múltjával és jövőjével egyaránt. Közöljön a régi pesti életről cikkeket és fényképeket. Foglalkozzon a jelen gondjaival, a fejlesztési tervekkel, stb . . ." S még két megjegyzése: „Mindennap a Szerdahelyi utca 18. sz. ház előtt várok a buszra, és várakozás közben nagyon sérti a szemem a házba beépített ablak vagy kirakat, mert ferdén van elhelyezve, s a többi ablaktól elütő, nyers-sárga színe van . . . Ugyancsak a VIII. kerületi Lőrinc pap téren, a parókia bejáratánál, még ott áll a néhai belügyminiszter neve a régi utcatáblán. A ház gazdáinak jobban imponál egy horthysta belügyminiszter, mint egy haladó szellemű pap? . . ." — A városképet illető többi megjegyzésére még igyekszünk visszatérni. 46