Budapest, 1967. (5. évfolyam)

12. szám december - Dr. Vámos Ferenc: A Postatakarék épülete

4z épület főhomlokzata az 1960 — 61 évi restaurálás előtt (MTI Fotó> Lechner Ödön 1911-heu. Fémes Be k Vilmos plakett DR. VÁMOS FERENC A Postatakarék épülete Lechner Ödönt ma sem jellemezhetnénk találóbban, mint ahogyan Lajta Béla írta róla 1911 végén, egy bécsi művészeti folyóiratban: „Új utakat nyitott és új célokat tett láthatóvá úgy, hogy példákon mutatta meg: hogyan kell és lehet mindazt, ami az embert környezi, a művészetteremtés tárgyává tenni". Mélyértelmű megállapítás; művészetében Lechner Ödön a társadalmi vágyak felé éppúgy nyitva tartotta szellemét, mint a kor technikai újításainak. Ha művészetének sajátságait aka juk röviden egybefoglalni, azzal kell kezdenünk, hogy a XX. század elején az építészetnek univerzális irányát zárta le; azt, amelynek kontinuitása már valahol a reneszánsz kort követő barokk mesterek után megtörött, de éppen Lechner mutatta meg, hogy annyi közbeszóló klasszicista kísérlet ellenére, ha csak rövid időre is, feltámadhat. Az univerzális építészet terminust pedig a kor Európájának építészeti értékeivel való összehasonlításából érthetjük majd meg. R. C. Collingwood éppen Lechner halála után 10 évvel említette, hogy kortárs-történetet nem lehet írni, mert a kortársak még a mellékesből tudnak túl sokat s ezt is meglehetősen összefüggéstelenül. Ilyen okok is közrejátszottak abban, hogy Lechnerről csak most, fél évszázaddal halála után kezdjük látni: mi benne a jelentős, magyar és európai szempontból. De ma még a hibás ,,kortárs"-megítélések vannak többnyire érvényben. Amikor 1914 júniusában Lechner meghalt, majd mikor az első világháború véget ért, művészetének már nem sok értéke volt sem Magyarországon, sem Európában. 1920-ban — Lajta Béla halálának évében — már Gropius elmélete kezdte hódításait a lelkekben. Ez pedig — s ez a legérdekesebb — építészetelméleti vonatkozásokban ugyan nem abszolút ellentéte Lechner művészeti alapelveinek, annál inkább azonban formai vonatkozásaiban. A Postatakarék háza LechnerÖdön legeredetibb, legszemélyesebb műve. Sziget a korszak Európájában. Ha elfogultságok nélkül akarjuk belehelyezni a századfordulót követő építészet európai történetébe, mélyrehatóan kellene belemerülnünk a kérdésbe — anélkül, hogy a definíciók hínárjába tévednénk —, hogy tulajdonképpen mi is hát a modern építészet? A XX. századi Európa építészetének megértéséhez, amelyben egymás mellett működtek Otto Wagner, Lechner Ödön, Antonio Gaudi, Van de Velde, majd Loos és Lajta Béla, Peter Behrens, Poelzig, Josef Hoffmann, Olbrich és később Gropius és Van der Rohe, valamint a Bauhaus gárdája általában (a helyzetet tovább bonyolítja, hogy utóbbiak 1933 után amerikai építészekké lettek), átláthatjuk, nem vezet könnyű út. Műveik heterogén jelenségeiben mutatkozik meg, mennyire bonyolult építészeti korszakról van szó. A Postatakarék házát 1900 tavaszán kezdték építeni. A Lechner által aláírt beadványi tervek kelte: 1900. július 19. Az épületelőterében elhelyezett emléktábla szerint 1901 novemberében, tehát valószínűtlenül rövid idő alatt már fel is avatták. Lechner pályáján ez a mű az utolsó volt, a nagyobb állami megbízatások között, bár Lechner az épület felavatása után még 13 és fél évet élt. A műben egyszerre társadalom-építészeti elképzelését próbálta megszövegezni, hogy széles határú európai feladatok következéseivel egyesíthesse. Ezúttal a műnek néhány oldalát világítjuk meg, bár alig választhatók külön, sem egymástól, sem a művet környező társadalomnak Monarchián belüli életétől. Szerkezeti, alaprajzi és homlokzati determinánsaitól a homlokzat burkoló-anyaga sem választható külön, a híres „pirogránit", amelynek megteremtésében Lechner Wartha Vincével, a budapesti műegyetem híres ke rámikusprofesszorával és Zsolnay Vilmossal, a nagy kerámikussal együttesen osztozott. Előre kell még bocsátanunk azt is, hogy Lechner az 1911 -i római világkiállításon, éppen e müvéért, tíz éves késéssel ugyan, a kiállítás egyik nagy arany érmét nyerte. A századforduló Magyarországának elbizakodott urai éppen ezérta művéért büntették: 1911 után többé nagyobb állami megbízatást nem kaphatott . . . # Az oly különös és nyugtalanító homlokzat megértéséhez Lechner első mesterművéből, az 1891-ben tervezett múzeum-épületéből s az 1892-ben tervezett kecskeméti városházból kell kiindulnunk. Előbbin még indus forma-komponensekkel ötvözte a francia reneszánsz s a magyar parasztművészet formáit, hatalmas fedéltömegekkel zárván le a kompozíciót; de vasszerkezetek alkalmazásával is megmutatta — az udvari csarnok üvegezett fedelénél—, hogy lépést tart a legújabb anyagok és szerkezetek nyújtotta lehetőségekkel is. Ellenszenvek, támadások, olcsó viccelődések fogadták már ezt az első nagyarányú kísérletét is. Lelkes küzdőtársa, Lázár Béla írta nekem, 1926-ban: „Lechner sokat és sokszor hivatkozott angol építészek törekvésére, kik mikor Indiában emeltek középületeket, India építészeti formáit igyekeztek modern építészeti példá-18