Budapest, 1967. (5. évfolyam)

10. szám október - Gál István: Nagy angol írók Budapestrő

Walter Crane karikatúrája saját magáról és Wlassics Gyula kultuszminiszterről Walter Crane saját kezű sorai budapesti látogatására emlékezve Walter Crane ceruzavázlata Jókai Mórról jedelmek és csatlósaik, akik szembeszállhattak volna ezzel, s ezt meg is kellett volna tenniök, szemrándulásra sem merészkedtek s egy hangot sem szóltak. Mint gyakran sokhelyütt eddig is, a leggonoszabb emberek összeesküvése hóhérkézre adta, hazájukból száműzte vagy ősi javaikból kizavarta a legjobbakat." A századforduló táján jött Pestre pihenni a francia szimbolizmus nagy angol közvetítője, Arthur Symons (1865 — 1945). ő maga is az egyik legnagyobb szimbolista és impresszionista költő. Azokban az években, amikor a magyar írók Párizsba jártak és annak esti gyöngyház-egét csodálták, Symons, mint törzsökös párizsi, a budapesti alkonyban fedezett föl hasonló szépségeket. A Dunakorzón kívül pedig alig látott valamit a városból, de őt ez is elég gyönyörűséggel töltötte el. „Alkonyattal a szemben levő hegy éles körvonalakkal bontakozik ki a lángoló égből, amelyből a színek fokról fokra eltűnnek; a Vár egyébként érdektelen tömege ettől a megvilágítástól megszépül. Fények csillagoznak föl a két hegyen, a Citadelláén és a királyi palotáén, fények szentjánosbogárként. A hídon végig felvillannak a fények és mint aranykardok hasítanak végig a vizén. A levegőben valami bűbáj van: egy alig megfogalmazható gyönyörérzés — ami boldoggá teszi azt, aki itt van. Bécs széles térségeiből, üres ormaiból és fárasztó tolongásából kiszabadult az ember. Itt Budapesten élvezet idegennek, ismeretlennek lenni. A nyugalom aktív állapottá változik, még gondolkozni sem kell és nem ösztökéli semmi az embert, hogy a pillanat múlásán túl másra is ügyeljen." 1900 őszén rendezték meg a budapesti Iparművészeti MúzeumbanWalter Crane mindeddiglegnagyobbkiállítását. Crane(x845 1915) Ruskin és Morris mellett az angol művészeti gondolkodás és különösen az iparművészet megújító ja. Önéletrajzában (1907) valóságos dicshimnuszt zeng a magyar fővárosról: „Budapest a legmaibb város, amilyet valaha is láttam. Olyan modern, amilyen csak lehet. A modern kávéházak tükörüvegeikkel hatalmasak. A fákkal szegett széles útvonalak tágasaknak vannak megtervezve, mint például az Andrássy-út, amely a nagy nemzeti emlékműhöz vezet. Ez Magyarország régi királyainak és hőseinek kolosszális csoportja, félkörű klasszikus árkádok alatt. Közülük is kiválik sokat csodált királyuk, Korvin Mátyás, Magyarország Nagy Alfrédja. A magyarok tökéletes tudatában vannak a monumentális művészet értékének és fontosságának, mint a történelem kifejező eszközének, ami az angoloknál oly siralmasan hiányzik. Könnyű észrevenni a magyarok erős nemzeti öntudatát. Az a nemzeti törekvés, hogy független állam akarnak lenni, javában lángol és a régi nemzeti küzdelmek, 1848 patriótái még élénk emlékezetében élnek sokaknak. De Németország föléjük sötétlő árnyékának fájdalmasan tudatában vannak, akárcsak annak, hogy az osztrák birodalmon belül zaklatásnak vannak kitéve." Henry Wickham Steed, a kiváló történettudós, a Times főszerkesztője (1871 —1960), aki Bécsben tartotta fenn irodáját a világháború előtti évtizedben, ha jól akarta érezni magát, Budapestre robogott. A Habsburg monarchia legnagyobb szakértőjének a Ferenc József körül alázkodó Bécs távolról sem tetszett: „Bécsből négy óra alatt az expressz olyan társadalomba és politikai életbe hozott, amely már első látásra is annyira felfrissítő volt, amilyen leverő Bécsé. Budapesten az emberek, férfiak-nők egyaránt, szabadon beszéltek és mindenki sziporkázott az eszméktől és ötletektől. A szabadság szó volt itt minden ember ajkán, a nemzet sorsa mindenki szívében. Itt bizony a bécsi Császár nem volt császár, hanem csak király. A parlament valóság volt, egy komoly alkotmányos élet központja, nem pedig bábszínház, mint Ausztriában. Ami több, a magyar politikusok úgy nyilatkoztak meg, ahogy csak államférfiak szoktak. Legtöbbjük mindenesetre fejjel verte az osztrák átlagot." A két világháború között az angol családregény nálunk pár éve megint nagyon népszerűvé vált klasszikusa, John Galsworthy (1867—1933) a Pen Club világkongresszusán fordult meg Budapesten. Ebből az alkalomból nem nagy frázisokat mondott, de az akkor fennálló budapesti nyomort egy mindennél többetmondó cselekedettel igyekezett enyhíteni: a Franklin Társulatnál megjelent művei teljes jövedelméről a budapesti munkanélküli szegények étkeztetése javára lemondott. Rev. Frederic Hankinsont bízta meg a szegénykonyha irányításával, 1933. december 4-töl 1934. december 31-ig 23 142 rászoruló budapesti ínséges kapott ebédet. Inkognito járt Budapesten William Somerset Maugham, a nagy dráma- és regényíró. 1946-ban nyilatkozott a magyar múzeumokról és a magyar festőművészetről budapesti tapasztalatai alapján. A magyar irodalomból csak Mikszáth jutott el hozzá. „Annál jobban ismerem viszont a budapesti képtárakat. Nagyon sok szép órát töltöttem a magyar múzeumokban. Meglepett, milyen gazdag a magyar festészet." 1945 és 49 között, de különösen i960 óta, amióta a magyar—angol kultúrkapcsolatok föllendültek, több jelentős angol író látogatott el Magyarországra, mint azelőtt századok során át. Külön tanulmányt érdemelne mindaz, amit ez alatt az idő alatt, de főként az utóbbi öt-hat évben, Budapestről írtak. Saját magam, mint állandó kalauzuk, csak két jelentékeny vendéget emelek ki. Amikor 1961-ben Donald Davie, a kitűnő irodalomtörténész, a fiatalabb költőnemzedék vezető alakja itt járt, minden szabad óráját a budai Várnegyed újjáépített házai között töltötte; verset írt a Várról. C. P. Snow, „a munkáspárti Galsworthy" és felesége, Pamela Hansford-Johnson, a kitűnő regényírónő, amikor kensingtoni palotájukban meglátogattam őket, véget érni nem akaró lelkesedéssel magasztalták Buda és Pest szépségeit, a világjárók nagy tapasztalatával a magyar fővárost a földkerekség négy-öt legszebb városa közé sorolva. 21