Budapest, 1967. (5. évfolyam)

9. szám szeptember - Dr. Nagy István: Centenáris tudósítás a Kőbányai útról

bért is. Ez történelmi tény, mely nemcsak abban az időben, de a későbbiek során is példa nélkül áll. Az Arany Trombita 1869. június 31-i száma a következő szavakkal fejezte be tudósítását: „Üdvözöljük a pesti munkásokat ezen első életjeladásuknál. Meg kell mutatniok, hogy ők is emberek. Előre!" Ez volt a legelső magyarországi vasmunkás sztrájk. 1869 vége felé jött Pestre Farkas Károly, a magyar munkásmozgalom kiemelkedő jelentőségű alakja. Addig Temesvárott vasúti kovácsként dolgozott. Mint az I. Internacionálé állandó magyarországi megbízottja, a munkásképző egylet elnökét, Stróbel Antalt, és az egylet több tagját is megnyerte az Internacionálé számára. Ez annál könnyebb volt, mert ő is — mint azok — a Magyar Schweizi Waggongyárban vállalt munkát. Noha az egyletbe a megalakulás napján mindössze tizenkilencen léptek be, 1871-ben Farkas Károly már 3000-es taglétszámmal büszkélkedhetett. A nagy sikert elősegítette, hogy az egylet egyaránt szószólója volt a munkásság gazdasági és politikai igényeinek. Kiegészítő részeként alakult meg az Általános Munkás Betegsegélyző és Rokkantpénztár, amelyből idők folyamán a Munkásbiztosító Intézet, majd az OTI és a mai Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központ bontakozott ki. A magyarországi munkásmozgalom első krónikása, Schulhof Géza adja hírül, hogy a Pest-Budai Munkásképző Egylet „most határozott és gyökeres alapon áll és szellemében a nagy munkástársulathoz csatlakozik". „A nagy munkástársulaton" pedig az Internacionálét kell érteni. Felavatták az egyesület vörös lobogóját és kifejtették programjukat: „ ... Egy nemzetiség az emberiség, egy haza a föld, egy erkölcs a munka, egy vallás a szeretet". A zászló felavatásán a vasúti munkások dalárdája énekelt. Lobogott a vörös zászló és biztatva aranylott-fénylett a ráhímzett két erős munkás kéz. Kalapácsot tartottak, hogy „a társadalmi rendet szétzúzzák vele". Amikor 1870. nyarán kitört a francia - porosz háború, két nappal a hadüzenet után Farkas Károly nagygyűlést hívott össze „a poroszfrancia háború és a népek veszélyeztetett érdekei" tárgyú napirendi ponttal. 1870. december 18-án az egylet tagjai viharos tüntetést rendeztek a francia köztársaság mellett. A győzelemre jutott párizsi kommün hatására a munkások sztrájkba léptek. A Pesti Napló 1871. május 17-i számában olvashatjuk: „Amint a császári és királyi szabadalmazott állami vasút igazgatósága bejelenti, munkásai beszüntették a munkát." Nehéz megállapítani, hogy ez a sztrájk az államvasutak műhelyére, vagy a pályafenntartás munkásaira vonatkozott-e. Azonban nem lehetetlen, hogy a munka-beszüntetés már a Magyar Kir. Államvasutak Gép- és Kocsigyárában történt, hiszen a Magyar Schweizi Waggon és a Magyar Belga Gépgyár csődje után 1870. augusztus i-én alakult meg az Államvasutak Gép- és Kocsigyára. A Ganz-MÁVAG műszaki könyvtárának birtokában lévő kéziratos anyagban szerepel egy mondat, amely szerint a kocsigyárat (a volt svájcit) nyolc napig szüneteltetni kellett. Sztrájkjukhoz csatlakozott Kőbánya és Pest sok üzeme. A munkát beszüntető dolgozók gyűlésein szónoklatok hangzottak el a kommün mellett. Mintegy 3000 dolgozó tüntetett a pesti országgyűlés háza előtt. A felvonulók „Kenyeret és igazságot" feliratú táblákkal vonultak a Parlament elé. A pesti rendőrség — melyet az akkori nép „város kutyái" címmel illetett — a főkapitány vezetésével lerohanta a tüntetőket. 1871. májusában a munkásegyletek a párizsi kommün hatására összeforrtak és egységes erővel vezették harcba tagjaikat. 1871. június 11-én hosszú, beláthatatlan sorban vonultak ki a munkások a Városligetbe. Kalapjukat gyászfátyollal körítették, „hogy a burzsoáziának ezzel is jelét adják annak, hogy nem tartják ügyüket elveszettnek ..." Elénekelték a Marseillaise-t, azzal a módosítással, hogy minden szakasz végén hozzátették: „Az új forradalom általános forradalom!" — írja Schulhof Géza. Farkas Károlyt és több munkatársát letartóztatták, a béreket leszállították. Az összetartozás testvéri erejét példázza, hogy a Kőbányai úti gyárak egyszerre álltak le. A párizsi véres napok embertelenségei, a kommün leverése, legjobb munkatársaik és vezetőik elfogása, önmaguk és családjuk megélhetésének veszélyeztetése izzította bennük a gyűlölet szent tüzét a tőkével szemben. Hír szerint már a Hajtsár úti Fegyvergyár megtámadására is felkészültek. A kormányon iszonyú izgalom vett erőt. Délelőtt két század gyalogság és egy század dzsidás, délben további két szakasz ulánus vonult fel a munkások ellen. A munkásmozgalom e híres csatájában legtovább a vagongyári kovácsok tartottak ki. Több, mint egy hétig szegültek szembe a karhatalommal, miként ezt a Pesti Napló 1871. június 14-i és a Magyar Újság 1871. június 15-i tudósításai hírül adják. A letartóztatott munkás-vezetők ellen lefolytatták az úgynevezett hűtlenségi pert, melynek egyik fő vádlottja Farkas Károly volt. Eisel Károly vagongyári vasmunkás a börtönben halt meg. Politzer Zsigmondot, a lelkes 19 éves munkás vezetőt többek között azzal vádolták, hogy a kőbányai munkások körében sztrájkra izgatott. Politzer a törvényszéki tárgyaláson bátran vallotta, hogy a dolgozók helyzetének javulását csak politikai egyenjogúságuktól reméli. Vallotta azt is, hogy tagja volt a munkásegyletnek és működésében tevékenyen részt vett. Az elnök megkérdezte a fiatal bátor munkástól, hogy a párizsi kommün áldozatainak emlékére viselte-e a gyászkokárdát ? - Igenis! És pedig a humanitás szempontjából viseltem gyászt, mert elvérzett testvéreimet gyászoltam!... — felelte emelt fővel a vádlott. A per a kormány teljes felsülésével végződött, mert egyedül Politzer Zsigmondot ítélhették el a tárgyaláson tett „kijelentései miatt". A többi vádlottat — így Farkas Károlyt is — saját törvényeik alapján, bizonyítékok hiányában fel kellett menteniük. A vádlottak a szabadulásuk utáni napon még a M. Kir. Államvasutak Gépgyárában ünnepelték meg a május elsejét, amint ezt egy nemrég felfedezett fénykép tanúsítja, de nemsokára munkahelyüket elvesztették, s ezzel közvetlen kapcsolataikat is Kőbányai úti munkatársaikkal. A szocializmus magját azonban jó talajba vetették, hiszen a mai Ganz-MÁVAG és a MÁV Északi Járműjavító Ü. V. dolgozói az idők folyamán mindig jelentős történelmi szerepet vállaltak a munkásmozgalmakban. A hátsó borítón levő reprodukciónkhoz Szőnyi István (1894—1960): Esernyők (1939) Olaj, vászon 180x85 cm A hét éve meghalt kiváló festő és grafikus úgy él a köztudatban, mint a Duna-kanyar festője. Tény, hogy 1924 óta főként Zebegényben élt és dolgozott, festői világa főként a vadregényes szépségű Dunaparti tájhoz és az ottani emberek életéhez kapcsolódik. Mélyreható egyéni és társadalmi okoknak kellett hozzájárulniuk ahhoz, hogy az újpesti születésű, a Markó utcai gimnáziumban érettségizett, s a háborúból súlyos tüdőbajjal hazatért fiatal festő vidékre vonult a főváros forgatagából. Ám ő nem lett. nem is lehetett hűtlen városához, hiszen tíz éven át volt műterme és magániskolája a Baross utcában. Később — egész haláláig — a Képzőművészeti Főiskolán tanított és az Epreskertben volt műterme. Néhány megragadó képe tanúsítja, hogy Szőnyi ugyanazzal a művészi érzékenységgel reagált a városi ember életére, az utcák, hidak, rakpartok sajátos festői motívumaira, mint azokra, amelyeket a Duna mentén fedezett fel és egyre mélyebb humánus tartalommal jelenített meg rajzain és festményein. Urbánus festői mivoltára jellemzésképpen megemlítjük az Uszályok című képét, amelyen a pesti Duna-partot látjuk alkonyi megvilágításban. A sárgás, zöldes, kékes vízen uszályok horgonyoznak. Az idillikus felszín mögött azonban a festő megmutatja a város zaklatott életét, a nyomor mély vizeinek kavargását is. A rakpart kőkockáin egy munkáskúlsejű férfi fekszik aléltan, s az őt kifogó hajósok foglalatoskodnak vele. Egy másik kevésbé drámai hatású, inkább szelid melankolikus lírájával a városi ember életére ugyancsak jellemző Szőnyi festmény a hátsó címlapunkon közölt „Esernyők". Az érdekes, újszerű kompozíció felülnézetből, mintegy ablakból nézve ábrázolja az esernyők sötét gombái alatt járó-kelő embereket, a várost csupán az úttest esőáztatta szürke kőkockái és a járdaszegély aszfaltjában ráccsal védett fatörzs sötét foltja érzékelteti, ez az apróság mégis mennyire jellegzetesen budapestivé avatja a képet. Mesteri kompozíciójával,formai szűkszavúságával, a szürkébe ágyazott feketék, barnák, vörösek, kékek finoman összehangolt harmóniájával az 1939-ben, a festő virágkorában készült festmény már előrevetíti a művész élete utolsó éveinek ama törekvését, hogy a legegyszerűbb motívumokkal: egy napsütötte kerti pad ragyogásával, egy eső utáni útszéli tócsával, amelyben a kerítés tükröződik — ragadjon meg ecsetjével szinte lepkeszárnyakon ellibbenő hangulatokat, miként Arany János az őszikék-ben vagy Bartók a Mikrokozmosz darabjaiban, így kárpótolva önmagát az életében elszenvedett sorscsapásokért és a sokszor hiúnak tűnő szüntelen erőfeszítésért, amelyet egykor a „Hegytetőn" című művén kétszeres önarcképként ábrázolt erőtől duzzadó fiatal férfi fél évszázadon át vívott a művészet ormainak meghódításáért. p. i. 22