Budapest, 1967. (5. évfolyam)

9. szám szeptember - Volly István: Pest-Buda dalai

gyekről tiszta időben szinte odalátszik a budai várfok... És alatta sok-sok rab hervadozott, amíg — az akkori szokás szerint — hozzátartozója ki nem váltotta. Csak pénz kellett hozzá, vagyon — persze, nemcsak a nótabeli jegykendőnyi!... Hej, rozmaring, rozmaring, Leszakadt rólam az ing! Van már nékem kedvesem, Ki megvarrja az ingem! Szépen hasad a hajnal, Jön a zsandár a vassal. Ráveri a kezemre, Bevezet a börtönbe. Bevezet a börtönbe, A börtön közepébe, — Gyere, rózsám, váltsál ki, Ne hagyjál elhervadni! — Kiváltalak, ki, ki, ki, Nem hagylak elhervadni. Eladom a jegykendőm, Kiváltom a szeretőm ... 4-„Budapesti temető, Kossuth Lajos sírja benne legelső!" — Öreg honvédek nótája szólt ilyenképpen a századforduló táján. Ma már csak elvétve ötlik eszébe a legidősebb falusiaknak, népdalgyűjtő a legritkábban találkozik véle . . . Keletkezésének idejét pontosan tudjuk. 1894. április 4-én hazahozták Kossuth Lajos hamvait. Országos gyász kísérte útján. A Balaton déli partján futott végig a gyászvonat. Nem állt meg Somogyban, dc a parasztnép mégis napokkal előbb vándorútra kelt, mint a búcsúsok, és mentek sorfalat állni a sínek mellé. Négy koldus egy hétig ballagott, hogy kalaplevéve ottan állhasson, amikor eldübörög a vonat. Egy helyütt őfelsége, a császár különvonatával találkozott Kossuth gyászvonata. A vasutasok nem engedték előre a császári vonatot, Kossuthét vezérelték eléje. A nemzeti hős dalai országszerte fellángoltak. Akkor keletkezhetett ez a dalszöveg is, fcakaszájakon szállt szerte az országba, és hirdette a köznépnek a budapesti temetőt, amelyben Kossuth Lajos sírja a legelső, és magyar honvédek őrzik, ahogy a mesében van, háromszor „három a magyar" .. . ,,Pesten jártam iskolába, ku!" — kezdetű dalocskát manapság még minden pesti óvónéni ismeri, legfeljebb nem tudja végig. Elmosódóban, eltűnőben van ez a dalocska, és utolsó menedékhelye az óvoda volt. Ma onnan is kiszorul, nem kedves dallam. Sőt „üldözött"!... Olyanképpen vagyunk vele, mint a „Ballag már a vén diák"-kai. Tudjuk, hogy egyazon dallamtőről fakad: német népdal az őse mindkettőnek. De van benne valami elpusztíthatatlan, és sokszor már úgy tekintünk reá, mint a meghonosodottra. Legutóbb Bárdos Lajos Kossuth-díjas zeneszerzőnk „Tréfás házasító"-jában tűnt föl ugyanez a dallam, és országos sikert aratott. Kóruséletünket szinte felvillanyozta régen élvezett és hiányolt humoros hangulata ... Valljuk be, a derűs dalt akkor is szeretjük, ha nem ősmagyar eredetű, hanem csak a múltszázadi pest-budai német polgárhumor idegyökerezett emléke: Mérsékelten „Ha felmegyek a budai nagy hegyre" — mindössze egy emberöltő óta hangzik a pesti iskolákban, és néha fenn, a budai hegyekben. Sajátos iskolai dalszöveg, mely a harmincas években keletkezett, amikor a népdalok újabb serege bevonult az énekoktatásba. Van benne valami szlávos; a tercen megismétlődő második dallamsor, és a ritmusváltozás a harmadik dallamsorban. Egészében valami kis bánatos színt is hordoz, mintha Ady Endre szavait tükrözné: „Hiszen magyar, oláh, szláv bánat — Mindigre egy bánat marad". Pesten jártam óvodába, ku! Térdig érő tunikába, ku! Pesten jártam óvodába, Térdig érő tunikába, kuku, kuku, ku! Aki Jugoszláviában jár-kel, meglepetéssel hallja, hogy minden híres-nevezetes, vagy akár kevéssé nevezetes városkájukról dalokat hallani; mai szerzők, sokszor diákok írják, rádiók és kottafüzetek terjesztik. A húszmilliós, soknyelvű szomszédnép sokat ad a tájismeretre, a patrióta érzésekre, a szülőföld szeretetére. Vajon nem volna-e helyes példájukat követni, és a tucatnyi budapesti dal mellé újakat íratni ?!.. 17