Budapest, 1967. (5. évfolyam)

8. szám augusztus - Nádass József: Szerelmi vallomás alkonyatkor (tárca)

kintetedet? Hát így van. És a Lánchíd sem pontosan ugyanolyan, mint amilyen volt. És a folyam partján felsorakozó házak sem egészen hasonlítanak a negyven-ötven évihez, de még azokhoz sem, amit másfél évtizede láttál, amikor utoljára erre jártál. De ne papolj, te pupák, szép, ugye ? Próbáld letagadni, hogy elnehezedik a szíved, akárcsak, ha arra a fehérségével és tisztaságával, modern vonalaival a sorból kiugró házra nézel, ott, a Dimitrov-tér közelében. És miért lágyulsz el, hogy a csudába lehet az, hogy egy hetven éves, háborúkat, forradalmakat, ellenforradalmakat, börtönt és csalódást végigpróbált férfi szeme bepárásodik, mert két karcsú innen fentről játékhajócskának látszó emberekkel telt gőzös találkozik a folyón. És az emberek integetnek egymásnak, nyilván teljesen ismeretlen emberek, soha azelőtt nem látták egymást... És most egymásra nevetnek és kedves szavakat kiáltanak egymás felé. Kendőjüket lobogtatják. Ugyan, te bolond, hát nem tapasztaltad, hogy ha egy francia autós külföldön találkozik egy másik kocsival, amelyen szintén ott díszeleg a nagy F-betű, hát egymásra dudálnak, bőgetik a kürtöt ? Igen, de az más! Ott idegenben találkoznak honfitársukkal... Itt meg... Nem figyelek rád. Arra figyelek, hogy a szerpentinen, valahonnan a Krisztina felől, lassan közeleg egy kiránduló autóbusz. Ismétlem: lassan közeleg, külföldiek ülnek benne, a középen egy fiatal nő áll, furcsa, kék színű szótölcséren át magyarázza a látnivalókat. Nekem ők is a látnivalók közé tartoznak. Láthatatlan zsinór húzza a fejeket egyszer balra, aztán jobbra, aszerint, ahogy az idegenvezető magyaráz. Irigylem őket. Mintahogy mindenkit irígylek, aki felfedez valamit. ők először vannak Budapesten. Szeretném becserélni velük szemem lencséjét. Ez butaság. Tudom, tapasztalataim megtanítottak rá, hogy egyszer látni egy várost, még annyi sem, mint egyszer csókolni egy leányt. Felület, felület, felület. Aki egy hétig van Budapesten, vagy Berlinben, vagy Bukarestben, képeslapokat hoz magával, az idegenforgalmi társaság színes prospektusát. Ismerheti az egyszeri látogató Óbuda kis utcáit, csendes tereit? Ugyanúgy nem, mint ahogy a Bécsbe zarándoklók nem mennek el a Minoriten-Platzra és az Oslóban vendégeskcdők a Sankt Olav Pladtsra. Szeretem ezt a várost és szégyenkezve bevallom, hogy nem tudom megmagyarázni, miért szeretem. Rokonszenvesek a lakói? Aligha szeretetreméltóbbak, mint más fővárosokban, sőt, az a gyanúm, hogy udvariatlanabbak, felelőtlenebbek, mint a sok országi átlag. Szépek a házak ? Hát vannak szép épületeink, nagyobbrészt az utolsó évtizedben születtek, de nagyon sok a szomorkás, az elhanyagolt, a piszkos. Néhány napja együtt vacsoráztam egy kitűnő francia íróval, aki kettőn csodálkozott: — Egy ilyen gyönyörű fekvésű, természeti szépségekben bővelkedő nagyvárosban ennyi roskatag, renoválásra régen megérett épület hát hol van a maguk szeme? És a másik: nagyszerű koszt a maguké, remekül főznek és kiadósan esznek. De mondja csak, a magyarnak nincs mája? A maguk által elhasznált zsírral ugyanúgy el lehetne szennyezni a La Manche-csatornát, ahogyan az a tartályhajó az olajával. Hát ezt megkaptuk. Bizonyosan igaza van. És az is biztos, hogy még száznál több a hibánk, a rossz szokásunk, a bűnünk. Én is bosszankodom rajtuk, ostorozom társaimat a bűnben, haragszom, mérgelődöm. És mégis, mégis, lehet, hogy primitíven mondom, ez az én városom, ezt hagytam el, ezt csaltam meg, annyiszor, és annyiszor tértem vissza hozzá. Mintha fakulna a csillogás ..igen, odalent a nagy víz fénye. Az alkonyat a hátam mögül lopakodik a város felé. A hidakon, a város utcáin kúsznak, igyekeznek a kis bogarak, villamosok, autóbuszok, autóké Most egyszerre kigyulladtak a fények. Meghökkentő váltás, zavartan nézek körül, ez megint más világ. Mennyi fényes gömb, villogó ostor. Magánosságom, itt, ebben a kőpáholyban, egyszerre megnövekedett. Autótülök hangja riaszt fel. De hiszen itt nem szabad, a városon belül! Odanézek, Birgit kedves feje hajol ki a kocsiból. A sofőr meg szemrehányóan mondja: — Nagyon elgondolkozhatott, szerkesztő úr, már öt perce dudálok itt, szerencsére nincs fejvadász a közelben. Szégyenkezve szállok a kocsiba. 11