Budapest, 1967. (5. évfolyam)

5. szám május - Vedres József — Maros László: Az FTC életéből

AZ ILLETÉKESEK VÁLASZOLNAK interpellációs kérdéseinkre Sok kérdés jutott el Szerkesztőségünkhöz a körzeti orvosi ellátásról. Az egyik ilyen kérdés: Hogyan vdlhatik a körzeti orvos háziorvossá, és mi a különbség a régi és a mai háziorvos között ? Válasz: Fővárosunkban másfél évtizeddel ezelőtt született meg az egységes körzeti orvosi hálózat. Ekkor indult el az a folyamat, amely szervezeti alapon biztosította az egészségügy egységét és a területi elvet. Eszerint a körzeti orvos felel körzete valamennyi lakosának egészségügyi állapotáért. A körzeti orvos fogja össze egy bizonyos terület egészségügyi helyzetének szétágazó szálait, őrzi és biztosítja a reá bízott lakosság egészségét és munkaerejét. Tulajdonképpen így válik területe mindenfajta egészségügyi gondjának igazi gazdájává. Mivel ő irányítja és végzi a gyógyító-megelőző ellátást, ismernie kell területének minden dolgozóját, fel kell mérnie területe egészségügyi helyzetét, hogy idejében tudjon jelzést adni vagy intézkedni. A szocialista egészségügy főbb alapelvei közé tartozik, hogy az orvosi ellátás magasrendű, könnyen elérhető és díjtalan legyen. Ezeknek az elveknek gyakorlati végrehajtása során fokozatosan elérjük, hogy a fővárosban 14 éves korig a körzeti gyermekorvos (gyermekek háziorvosa), 14 éves kortól pedig a járóbetegellátás keretében a körzeti orvos (felnőttek háziorvosa) kezében legyen a beteg. Habár az alapellátás során ez az elv és gyakorlat általában helyesnek látszik, ezen a ponton nem állhatunk meg. Olyan szervesen kiépített szövetségről kell gondoskodnunk, amelyben együtt dolgozik a körzeti orvos, a házibetegápolónő, a konziliárius főorvos, valamint a területi kórház illetékes főorvosa. Tulajdonképpen tehát ez a „team" alkotja azt az egységet, amely az általános betegellátás alapja. Ennek a teamnak a betegek és családtagjaik felé a legközvetlenebb összekötője a háziorvos. Vele találkozik először a beteg, neki adja elő panaszait, kívánságát. Vele tartja az elsődleges kapcsolatot, még akkor is, ha más szakorvoshoz kell a beteget irányítani (pl. szemészt, urológust, nőgyógyászt kell igénybe venni). A biztosítottak és az orvos közötti régebbi személytelen kapcsolat helyett a személyes kapcsolatokon alapuló ellátást kell előtérbe helyezni. Régi szabály, hogy a jó orvos soha sem a betegséget, hanem a beteget gyógyítja. Ez azt jelenti, hogy nem csupán a betegség tüneteit, hanem annak okait is fel kell tárni. Sőt, az előidéző okot is ki kell zárni, távol kell tartani. Ezt az utat jól végigjárni nem könnyű feladat, hiszen az egészség és betegség határterületei is olyan bizonytalanul sokrétűek, hogy művész legyen, aki az emberi szervezet egészségének és betegségének határmezsgyéjén eligazodik és útvesztőiben el nem téved. A magasrendű, ingyenes gyógyítás joga ma már csaknem az egész lakosságra kiterjed. A fővárosban gyakorlatilag mindenki biztosított. A községekben, falvakban a gyógyító-megelőző ellátás szélesebb körű feladatokra kényszeríti az orvost, mint a városokban, ahol ezek a feladatok a szakrendelőkkel megosztódnak. Mivel a körzeti orvosnak — a jó értelemben vett háziorvosnak — a gyógyító-megelőző szolgálat teljes szerepkörét kell vállalnia, ez a munka megköveteli mindazokat a tudnivalókat, amelyeket egy általános gyakorlattal rendelkező polihisztornak ismernie kell. A körzeti orvosi munka tehát valóban alapja a járóbetegellátásnak. A legtöbb betegségforma ebben a gyakorlatban elsősorban belgyógyászati vonsákozású, tehát célszerű volna, ha valamennyi körzeti orvosunk hosszabb belgyógyászati gyakorlattal rendelkező szakorvos lehetne. így már az elsődleges ellátás is szakorvosi színvonalon történnék. A fővárosban az a célkitűzésünk, hogy a jövőben körzeti orvosi állást kizárólag belgyógyász szakorvosokkal töltünk be. Bár nálunk még a körzeti-rendelőintézeti-kórházi egység megvalósítása nagyjából csak tervek formájában létezik, fejlődésünk mai szakaszában a fővárosban a kórházon kívüli körzeti és szakorvosi munka együttesen adja meg az alapellátás lényegét. Újabban az úgynevezett sávrendszer (amelyben egy-egy belgyógyász csoportvezető szakfőorvos irányítása alatt 6-8 körzeti orvos működik) konzultatív segítséggel színvonalasabb alapellátást tud biztosítani. A háziorvosi szolgálat mai formája éppen azért üt el az egykori háziorvosi rendszertől (amelyet régebben csak a módosabbak tudtak a maguk részére anyagilag biztosítani), mert színvonalas, egyéni és díjtalan ellátást nyújt a biztosítottaknak és családtagjaiknak. Ha a gyakorlatban nézzük a háziorvos munkáját, látnunk kell, hogy tevékenysége több ágra szakadó, de egymással szervesen egybefonódó feladatok harmonikus színképévé ötvöződik. Ezek a feladatok legalábbis négyes tagozódásúak. Először az egészséget megóvó, a betegséget megelőző feladatkör, másodszor a megbetegedetteket gyógyító tevékenység, harmadszor a gyógyulás után újabb visszaesést elhárító utógondozói munka és végül a rehabilitációs működés. Az a régebben beidegződött szemlélet, amely rendszerint abban a szólamban nyilvánult meg, hogy „Én kizárólag gyógyító orvos vagyok!", tulajdonképpen annak az avult klinikai oktató-nevelő munkának szellemét tükrözi, amely a múltban jellemezte felsőoktatási intézményeinket, de ma már teljesen elüt a szocialista társadalomban egyre inkább helyet szerző komplex szemlélettől, amely a beteget és a környezetét az élet különböző fázisaiban, a munka és a pihenés időszakaiban funkcionális egységként látja és kezeli. Ugyanez vonatkozik az elmélet és a gyakorlat egységére. Az egészséget védő és gondozó, a járványokat elhárító, a betegséget meggyógyító és végül az utógondozást, valamint a rehabilitációt biztosító ténykedést olyan egységes elméleti alapokra kell fektetni, amelyek haszna a mindennapi gyakorlatban is lemérhető. Gyermekkortól az öregkorig az élet különböző kérdéseket vet fel, amelyekre a mindennapok sodrában a gyakorló orvosnak kell megtalálnia a helyes választ. Az a tapasztalatom, hogy teljesen kész orvost az egyetem semmilyen szakban nem tud nyújtani, mert az igazi orvosképzés tulajdonképpen a diploma megszerzése után következik, még akkor is, ha valaki nem kíván szakorvos lenni. A gyakorlat azt igazolja, hogy a diploma kézhezvétele után csaknem egy évtized kell ahhoz, hogy— rendkívüli szorgalom és hivatástudat esetén — valaki jól képzett orvosnak érezze magát. Itt bárki ellenünk vethetné — és veti is —, hogy a tudomány különböző szakmáinak és technikai felkészültségének hihetetlenül gyors iramú specializálódása idején az általános tudású körzeti orvost (háziorvost) — még ha belgyógyász szakorvosi alapképzettségű is — a rohanó idő már túlhaladott képzettségűvé degradálta. Az orvostudomány újabban mindinkább a betegágy közvetlen közelébe vonta a röntgent, a laboratóriumot, az izotópokat, az EKG-t, tehát azokat a jól bevált technikai segítőtársakat, amelyek a helyes diagnózis biztosításának útját egyengetik. Ezzel egy kissé arra is utaltunk, hogy tudományunk olyan széles körűvé és sokrétűvé vált, hogy feltétlenül a specialistaság kialakulásához vezetett. Sőt, ezen a téren szinte apró mozaikokra bomlott szét. Akaratlanul is felvetődik tehát a kérdés, hogy a szakosítás jelenlegi formái között van-e szükség egyáltalán gyakorló orvosra? Igenis van. Az orvosi ténykedés célja — körzeti vonatkozásban — az előbb jelzett komplex feladat helyes megoldása. Ezt pedig csupán olyasvalaki tudja elvégezni, aki nemcsak képzett belgyógyász, de jószemű pszichiáter is, ezenfelül gyors ítélőképességű, határozott egyéniség, aki a társadalombiztosítás szabályait is pontosan ismeri, és gyakorlatában helyesen tudja alkalmazni. Kár, hogy ezt a sokrétű feladatkört még manapság is a legtöbb gyakorló orvosnak menetközben kell elsajátítania, pedig a háziorvosképzés már az egyetemen kezdődhetne. Úgy vélem, hogy a ma háziorvosa közelíti meg a legjobban a pavlovi tanokat, mert ő látja az idegrendszer vezető szerepét különböző betegségeknél. Ő ismeri leginkább a munkahely, a család, a mindennapi élet szerves összefüggéseit és kapcsolatait azokkal a tünetekkel és panaszokkal, amelyekkel betegei felkeresik. Ha ilyen sokrétűen ismeri a gondjaira bízottakat és környezetüket, s a felmerülő kérdésekre is kielégítő választ tud adni, akkor jó háziorvos is lesz. Gyakran tapasztaljuk, hogy a kisebb tudományos felkészültségű, de jó általános tudású orvosok komoly népszerűségre tesznek szert betegeik körében, éppen azzal, hogy megtalálják a beteg bizalmához vezető utat. Az sem ritka eset, hogy elméletileg kitűnően képzett orvosok a gondjaikra bízottakkal nehezen boldogulnak, mert nem tudják bizalmukat megnyerni. A jó háziorvosnak sokrétű feladatai elvégzéséhez magának is sokoldalú, színes egyéniségnek kell lennie. Hetényi professzor helyesen állapította meg a következőket: „A jó orvosnak elsősorban szakmai biztonsággal kell rendelkeznie, hogy diagnózisában és gyógyításában határozott tudjon lenni . . . Műveltsége széles legyen, hogy mindenki nyelvén tudjon beszélni. Számos hivatás előnyét és fogását kell magában egyesítenie. Megfigyelőképessége a detektívével vetékedjen. Bölcs legyen és megértő. És mindenekfelett: érző ember!" Eme jellemzéshez nekem semmi hozzátenni valóm nincsen. A körzeti orvost, a mai idők jó háziorvosát, magam is ilyennek képzelem. Dr. Palócz Gyula E havi interpellációnk Ácsokként munkaképességűek munkába állítása és rehabilitációja érdekében állami ós társadalmi szervek egyaránt tevékenykednek. Hogyan segíti a Fővárosi Tanács Egészségügyi osztálya ezt a sokrétű tevékenységet? 42