Budapest, 1967. (5. évfolyam)

5. szám május - Lőcsei Pál: Társtalanság, házasságközvetítés, erkölcs

nak, az elvált nők pedig csaknem két és félszer annyian vannak, mint az elvált férfiak. A társtalan nők e rendkívüli túlsúlyát — egyéb tényezők mellett — elsősorban a férfiakénál alacsonyabb halálozási arányszámuk, ennek következtében a magasabb életkorúak közötti nagyobb arányuk, továbbá a férfiakénál jóval kisebb háborús veszteségük idézte elő. Bár az egyedül maradtak nem csupán egymás között kereshetik és találhatják meg partnerüket, a fenti számok ismeretében mégis jogos a kérdés: mit tehet értük az intézményes házasságközvetítés olyan társadalmi közegben, ahol a nemek között ekkora számbeli aránytalanság uralkodik? A nők és férfiak arányán nyüvánvalóan nem változtathat. Az okokat, melyek az aránytalanságot előidézték, meg nem szüntetheti. És mégis sokat, nagyon sokat tehet értük. Kapcsolatot teremthet testben-lélekben egészséges, házasodni akaró nőtlenek és hajadonok között, akik zárt életformájuk, szűk ismeretségi körük, munkába felejtkezésük, vagy egyszerűen a körülmények szerencsétlen összjátéka miatt mindeddig nem találtak megfelelő társat maguknak. Összeismertethet olyan javakorabeli embereket, akiket korábbi elromlott házasságuk, szerelmi életük kudarca félszeggé, bátortalanná, passzívvá tett a párkeresésben, és akiknek talán éppen az intézmény párválasztáshoz nyújtott segítsége adhatná vissza önbizalmát és hitét a szerelmi-családi boldogság megszerzésének lehetőségében. S végül összehozhatna idős, meghitt öregkorra vágyó embereket, ők mindenkinél többet szenvednek a magányosságtól, s mindenkinél jobban igénylik a házasság egyik legfőbb emberi tartozékát: a kölcsönös segítséget az öregkor fáradtságának, gyöngélkedéseinek, betegségeinek enyhítésére. A hivatásszerű házasságközvetítés e kapcsolattermő munkája elsősorban úgy emelkedhetnék a hirdető irodák vagy klubok hasonló jellegű tevékenysége fölé, ha felhasználná az ember megismerésével, megértésével és „megméretésével" összefüggő tudományok több-kevesebb ismeretanyagát is. Antropológia és pszichológia, demográfia és szociológia együtt adhatná azt a meghatározott szakmai műveltségi minimumot, amely — éppúgy, mint az élettapasztalat bizonyos minimuma — elengedhetetlen a kulturált, széles körű, eredményeiben maradandó házasságközvetítő munkához. Csodát tenni, persze, a tudománytól támogatott házasságközvetítés sem képes. A társtalanok s különösen az egyedül maradt nők gondjai sokkal súlyosabbak és bonyolultabbak annál, semhogy egyetlen intézmény gyorsan és gyökeresen megszüntethetné azokat. De ha általános és azonnali megoldásra nem is, arra mindenképp számítani lehet, hogy kezdetben sokszáz, néhány év alatt sokezer embert megszabadít gyötrő magányosságától, hozzásegíti őket olyan párkapcsolathoz, amelytől életük szebbé, gazdagabbá, teljesebbé válhat. S ha egy intézménytől ennyi kitelik, az már nem él hiába. m. Mi az erkölcsös és mi az erkölcstelen? Az intézményes házasságközvetítéssel szemben etikai-morális ellenvetések is elhangzottak. Mégpedig: „Pénzt elfogadni azért, mert valaki magányosságától szabadulni akar, nem fér össze a mi társadalmunk szellemével". „Magányos emberek problémáiból nem lenne helyes üzleti kérdést csinálni. Erre a társadalomnak más megoldást kell találnia". Az erkölcsi elmarasztalás e szavai nyomán felötlik a kérdés: ha megengedett dolog pénzért házassági hirdetést közzétenni, miért lenne megengedhetetlen ugyanazért házasságot közvetíteni ? Ha a „társadalom szellemével" összefér, hogy magányuktól szenvedő emberek, névtelenül bár, de a sajtó nyilvánossága elé vigyék lelki-szerelmi nyomorúságukat, ugyan miért lenne erkölcsbe ütköző, ha egy intézmény a nyilvánosság jóízlésű mellőzésével munkálkodhatna e nyomorúság enyhítésén ? Az idézett ellenvetések képviselői talán önmagukban sem tisztázták, hogy valójában mit elleneznek? A házasságközvetítés intézményét, mely olyannyira kapitalista termék szemükben, hogy a változott tulajdonviszonyok között képtelenségnek tartják felhasználását — vagy csupán azt, hogy egy ilyenféle intézmény nálunk anyagi ellenszolgáltatást kérhessen munkájáért ? Ha az előbbiről van szó, úgy ezzel — az intézmény iránti igény eredetének ismeretében — nem lehet egyetérteni. Az elmúlt két évtized alapos leckét adott abból, hogy a kapitalizmus intézményeit nem helyes válogatás nélkül eldobni, csupán azért, mert a kapitalizmus azokat a reá jellemző tartalommal töltötte meg. Ahogyan a profitgazdálkodás nem kompromittálhatta a gyárat, mint a korszerű nagyüzemi termelés szervezetét, hasonlóképpen a menyasszonyi hozomány kialkudott percentjéért végzett egykori házasítás sem kompromittálhatta egyszer s mindenkorra a házasságközvetítés intézményét. Ha viszont az idézett erkölcsi ellenvetések csupán a közvetítés anyagi díjazását kifogásolják, ezen — legalábbis elvben — könnyű segíteni : legyen ingyenes a felállítandó intézmény szolgáltatása! Miért ne bírálhatná el egy szocialista elveket valló állam vagy kommunális szervezet (Fővárosi Tanács) az állampolgárok családi boldogságára irányuló igényét úgy, vagy hasonlóan ahhoz, ahogyan a munkára, a művelődésre, vagy az egészségügyi ellátásra vonatkozó igényét minősíti ? Az ember kiegyensúlyozott egyéniségének, belső harmóniájának, relatív megelégedésének egyik legfontosabb, semmivel sem pótolható tényezője az érzelmi értékekben gazdag családi élet. Aki saját erejéből képtelen ezt elérni és hiányától oly mértékben szenved, hogy maga kéri valamilyen intézmény segítségét, az megérdemli, hogy azt anyagi ellenszolgáltatás nélkül nyújtsák számára. De mi történjék akkor, ha sem az állam, sem a kommunális szervezetek nem vállalják egy ilyen intézmény fenntartását ? Ha az afféle nagyon is reális, nagyon is elhatározó tényezők, amilyen a pénzügyi erőforrások korlátozottsága, az államháztartásbeli takarékosság stb., olyan alternatíva elé állítanak, hogy az intézmény vagy munkájának díjazásából tartja fenn magát, vagy létre sem jöhet ? Ebben az esetben mégis a díjtételes megoldást kell választani. Mégpedig nem az erkölcsi érdek rovására, hanem éppen ellenkezőleg: a reális erkölcsi érdek szolgálatában. Ugyanis méltányos díjtételért segíteni a társtalanokon, akik önként kérik e segítséget és önként vállalják a díj megtérítését — még mindig sokkal erkölcsösebb, mint se ingyen, se pénzért semmit sem tenni értük. Akik pedig ezt a felfogást valami magasrendűnek hitt, absztrakt erkölcs nevében elutasítják, vegyék figyelembe, hogy minden erkölcsi ítélkezés annyit ér, amennyit kifejez az adott társadalom anyagiszellemi viszonyaiból, s amennyire képes visszahatni e viszonyok javítására. Egy mai társadalmi problémát nem lehet etikailag helyesen minősíteni sem múltbeli letűnt korok, sem jövőbeni megálmodott korok normarendszere alapján. Aki a fizetett házasságközvetítés bevezetését azért ellenzi, mert szerinte e tevékenység emberek intim ügyeit üzleti vállalkozássá alacsonyítja, az egy letűnt kor ellenzékének etikai követelményrendszere alapján ítélkezik a jelen kor egy tervbevett intézménye felett. Aki pedig azt vallja, hogy a mai társadalomban az efféle szolgáltatás csakis ingyenes lehet, az a távoli jövőben elképzelt, olyan társadalom etikai-jogi követelményrendszere alapján ítélkezik, amely az emberi képességek határtalan kibontakozását és az emberi szükségletek tökéletes kielégítését ígéri. E kétféle anakronizmussal szemben ott áll a jelen reális erkölcsi normarendszere, a maga gyakorlati és humánus követelményével: segíteni a társtalanokon úgy és annyira, ahogyan és amennyire ez egyáltalában lehetséges. Napjainkban e segítség elérhető minimuma a díjtételes házasságközvetítés megszervezése, állami, fővárosi vagy szövetkezeti intézmény keretében. Dobos Hajnal HOMLOKZATOK Ki nézte meg a házak homlokát ? Lábakhoz-szürkült inga-útjaink miért nem engednek feltekinteni? Nem ismerheti így városát, aki zsibbadó szivekkel tapossa idő- s kötelesség-kimérte ösvényeit, kit nem csábít új csatangolásra a mindig felfedezni-kész öröm. Otthontalanok vagyunk a homlokzatok mesevilágában, s bár konok szépség szólít, az ember teljességétől vakon elrohan. Csak néha, amikor égő szikra-nap reflektor-fénnyel vonul a tűzfalak felett, soha-nem-ismert képekre rávilágít, ismeretlenre döbbent ámuló szemet, amikor a pillanat mindenre kitárul, hogy elhessentse hályogát a ködnek, — új város bomlik a szürkeség alól, és a csodák szíveddel szembejönnek. KMtM