Budapest, 1967. (5. évfolyam)

5. szám május - Bertalan János: Közel a kétmillióhoz

máris folyamatban van egy újabb tanépület alapozási munkálata. A műegyetemnek ez az újabbkori nagymérvű terjeszkedése szépen példázza a technikai és természettudományok fontosságának hatalmas arányú növekedését, hogy ne mondjam: túlsúlyát. De meg kell vallanom: ez a világ számomra teljességgel idegen. Ügy vagyok vele, mint Petőfi a Kárpátokkal: tán csodálom, ámde nem szeretem, s képzetem szinuszainak és koszinuszainak hegy-völgyeit nem járja. Persze, ezzel nem hencegek, inkább csak sajnálkozással megállapítom. Még csak annyit: Ielküsmeretesen áttanulmányoztam a lakóházak névtábláit. Csak egy ismertebb nevet találtam közülük. Ez az alulírott: Kunszery Gyula VIHAR BÉLA Az első nap Az első nap Budapesten! Gyermekszemmel mohón lestem: a konflissor hogy halad, s a lovacskák ércpatája csengett, — szikrázott a járda, csattogott a trapp, trapp, trapp. Mackó Muki, a házmester, csoszogott el kövér testtel, bajsza hegyén kis harag; s a nyikorgó verklihangra, hogy rohantunk ki a gangra, és röppent a pénzdarab. A vursliban a bohócok lisztes orral szórtak bókot, s rengtek a cirkuszfalak. Az állatkert! A zsiráfok! A rőt majmok jártak táncot, a sok nép odaszaladt. Mennyi bácsi, mennyi néni, hogy tudott itt mind elférni; hordáron piros kalap, rajta egy bádog medál is, talán ö a generális, — de cipője mért szakadt? Örök vásár, forgás, lárma ... Csillag gyúlt ki? Nem, a lámpa, s kacagott a kirakat. A moziban: tessék, tessék ... Bíborfalon aranyfesték. Siessen, mert lemarad! A villamos, a gázlángok, ez is, az is, nékem játszott, a hajó, a parti pad, a kalauz fürge füttye, a kémények lenge füstje, Gellérthegy fölött a Nap. Bár nézhetném újra, egyszer, ily ünneplátó szemekkel, tűnt varázsod: pillanat... Kis lovacskák sebes szárnyon, viszik, viszik ifjúságom, s idehallik: trapp, trapp, trapp.