Budapest, 1967. (5. évfolyam)

5. szám május - Szabolcsi Gábor: Vidéki fiatalok Pesten

Szabolcsi Gábor Vidéki fiatalok Pesten A három testvér < Él a mesében, a falu végén, egy szegény ember. Három lánya van, s a nagy szegénységben először a legidősebb megy el szerencsét próbálni. Utána elindul a másik, majd a legkisebb is, hogy megtalálva a tündérek kincsét vagy a mesebeli királyfit, hazatérjenek szüleikhez. Néha megelevenednek a mesék, mint most is, amikor az egyik budai presszóban leül velem szemben a három lány. Gömbölyödő, gyereket váró, csupa ragyogás a legnagyobb. Szinte szikár, férfiasan határozott a középső. Magas, karcsú a legfiatalabb, kék szemében álmodozás meg tréfa bujkál, kergetődzik a feszélyezettséggel. A középső látja, hogy csodálkozom kissé, meg feszengek — nem tudom, hogyan kezdjem a beszélgetést. Megnéz ez a csupa temperamentum lány, s rákezdi: Hiába csodálkozik az elvtárs, igazat lát. Hárman vagyunk itt testvérek, mind egy gyárban dolgozunk. Telt a Bakókból ide is. Voltunk testvérek öten, három lány, két fiú. A két fiú másfelé van, az egyik Nagykőrösre került mozigépésznek, a másik itt van Újpesten. Tudja, ő lett a család szégyene. Elvett egy dajnát, se ruhájuk, se párnájuk, a zálogházból élnek. Apánk paraszt volt, öt hold juttatott földje volt, már a felszabadulás után. Most téeszben dolgozik. Hogy miért jöttünk el hazulról? Mert ott az életben nem volt semmi fantázia. A Bakó család — már csak így mondom — a falu legalján élt. A háború előtt nem volt földünk, apa napszámos volt. 47-ben kaptunk földet. Addig nagy volt otthon a szegénység. A cukorjegyet, kenyérjegyet is el kellett adni viselt ruhákért. Első osztályos koromban 38-as fiúbakancsokban mentem az iskolába. így aztán mi voltunk a rongyos Bakók, a koszos Bakók. Az iskola után lézengtünk. Hol dolgoztunk az állami gazdaságban, hol nem. Ott állandó munka nem volt. Ha minden jól ment, havonta 5—600 forintot összekerestünk, azt magunkra költöttük. Ruhát vettünk, cipőt. Anyánk sokat veszekedett érte. ö nem érti meg, hogy mi szeretünk öltözni. Mindig szidott bennünket: „Mikor visz el már a rosseb benneteket ?" Apa nagyon szeret moziba járni, hogy eljárhasson, önkéntes tűzoltóságot vállalt, s mindig ő a moziügyeletes, mert anya két forintot nem képes adni neki. Otthon pokol az élet. Örökké, mindenért veszekednek — a sok nélkülözés tönkretette őket. A mozin is mindig veszekednek, mert anya templombolond. Mindig a templomban van. Apácák közt nevelkedett, nem tombolta ki magát, huszonöt éves korában férjhez ment. Minket is templomba akart kényszeríteni; míg kicsik voltunk, sikerült neki, ahogy kinőttünk az iskolából, a KISZ-be jártunk. Akkor még volt valami élet a faluban, tánccsoportunk volt, előadásokat rendeztünk, hát elmaradt a templom. A káplán is el-eljárt közénk, ha hazamegyünk, még mostanában is találkozunk vele, meg akar bennünket győzni. Az istent kémiai anyagszerűen magyarázza. Sokat vitatkozunk vele — mondja is sokszor nekem: „Te KISZ-titkár lettél a gyárban, hát azért nem akarod elfogadni." Pedig nem. Egyszerűen nem hiszem, hogy van. Ha volna, nem tűrhetné azt a sok nyomorúságot, amin mi is átmentünk. Legelőször a nővérem jött fel. Egy rokon hívta fel. ő hozott fel 3 év múlva engem, én meg a húgomat. Nem volt gond a feljövetel. Készre jöttünk. Lakást is biztosítottunk egymásnak. El kellett jönni hazulról, azt az életet nem lehetett kibírni. Jászszentgyörgyön nincs gyár, elmentek a fiatalok, leginkább csak az iskolások maradtak otthon, meg az öregek. Kihalt az egész falu. Nincs semmiféle szórakozási lehetőség se. Van egy modernizált kocsma, meg a mozi. A kultúrház a mozi. Más semmi sincs, csak egy nagy szála, egy maszeké, ott szokott bál lenni. Mostanában alakult egy gitárzenekar, az szokott ott muzsikálni. Az 50-es években a kultúrházban voltak még előadások is. Tájszínház is jött ki, meg Jászberényből műkedvelő csoportok. Ma üyesmi egyáltalán nincs, de nincs is kinek csinálni. Miért nem dolgozunk a téeszben? Ott csak az keres, aki a téesz-retyerutyába be van vágódva. Mi, szegényebb népek gyerekei, csak a nehéz munkát kapnánk. Mindig lenéztek bennünket, az egész falu egy gúnyközség. Mindenkit megszólnak, lenéznek. Hiába voltam én az iskolában a legjobb tanuló, nem mentem semmire. Pedig volna a téeszben mit csinálni. Most már kezd ott is jobban menni. A paprikát, dohányt, kukoricát brigádművelésbe adják ki. Szarvasmarha, sertéshizlaló van már, öntözéses kertészetet is építettek, a baromfitenyésztés is bevált. — Mégse mennének vissza ? — Véglegesnek látjuk, hogy idejöttünk. — Miért nem akarnak visszamenni ? — A gyár nekünk állandó munkahely, a keresetünkből meg tudunk élni, nem támaszkodunk senkire, se nyári, se téli időszakban meg nem szorulunk. Az én keresetem havi 1410 Ft. Ebből lakbér 250 Ft tüzelő 50 Ft tisztálkodás, pipere 250 Ft üzemi ebéd 100 Ft reggeli, vacsora 400 Ft 950 Ft, marad ruhára, szórakozásra, mozira, színházra 460 forintom. Igaz, a lakás nem a legjobb, a húgommal, meg egy munkatársammal lakunk együtt, fizetünk fejenként 250 Ft-ot. Ezért kapjuk a különbejáratú szobát. mosdófülkét. A szobában három rekamié van, szekrény, kályha. Itt is főzünk. Ágyneműt a lakók adnak. A lakás pinceszoba. Elég nedves. Az edények, a cipők megpenészednek, a giliszta is bejön, ha esik az eső,megabéka is. Rengeteg pók is van a szobában, alig győzzük irtani. Ha nagy eső van, a bejáróban is összegyűlik a víz, csak mezítláb tudunk bemenni a küszöbig. Szeretnénk egy öröklakást, dehát az ebből a keresetből nem megy. — Ahhoz egy jó partit kell csinálni — szól közbe a kisebbik testvér. — Mit ért maga jó partin ? — Egy jól kereső srácot kell kifogni. — Kit? Színészt, futballistát, orvost, mérnököt ? A kislány nevet. Mintha azt mondaná: ne nézzen hülyének maga engem. Tudom én, hogy ahhoz szerencse kell, mi oda sose jutunk; de csak nevet, nem torkol le, merthát ezek közül bárki befuthat. Ha rágondol az ember, csak nevet, mint mikor a lottó-ötösre gondol. Hitedenkedve, de kis sóvárgással, csak éppen nevet, hogy el ne űzze a szerencséjét. így nevet a lány, aztán megszólal: — Hát egy jólkereső szakmunkás fiút. — S minek az öröklakás ? — Ha a szüleink megöregszenek, őket is fel akarjuk hozni. * A négyszáz forintot mire költjük? Ruhára, színházra, mozira. Ebből megyünk haza is. Mikor mire. Színházba elég sokat járunk. Havonta kétszer is elmegyünk. Mit láttunk a télen ? Egérút, My fair lady, a Kisszínpadon a Hyppoiit, a Nem élünk kolostorban, az 1002 éjszaka, a Hamlet, az Imádok férjhezmenni, a dr. Pepike. Emellett minden új filmet megnézünk, havonta 3—4-szer is elmegyünk moziba. Könyvet veszünk-e? Évenként kettőt-hármat. Nekem megvan a Banánháború, a Város peremén, az üzemi könyvtárból is viszünk haza könyveket. Mostanában olvastam Berkesi András könyvét is, a Húszéveseket. Nagyon tetszett. Egymástól is kölcsönzünk az üzemben, legutóbb A grófi kastély titkát olvastam; nagyon szeretem a ponyvát. Lapokat is veszünk, rendszeresen olvassuk a Magyar Ifjúságot, a Film Színház Muzsikát, a Ludast, meg szeretjük a Fülest is. — Említették, hogy haza is járnak. Otthon mivel töltik el az időt? — Nem sokkal. Mókázunk, beszélgetünk, én horgolok. Szeretek horgolni. Én horgoltam meg a nővérem stafírját is. Szép az a horgolt kézimunka. Az viszi fel a lakás szépségét. Hát horgolok, hátha nekem is kell. Mókázni leginkább az öregekkel szoktunk. Vagyishát apám mókázik, amiért anyám mindig szappant követel rajtunk. Azt mondja, vigyünk neki szappant, mert a pesti jobb, a szentgyörgyi boltokban nem ilyen van. Apám KMtM