Budapest, 1967. (5. évfolyam)

5. szám május - Kassák Lajos: A 80. lépcsőfokon

Kassák Lajos A 80. lépcsőfokon „A nagy városok fia vagyok vasszerszámmal dolgozó és örökké elégedetlen" (1912.) Fotó: Lengyel Lajos 1887-ben születtem Érsekújvárban. Történelmi múltú mezővároska volt, 12 000 magyar és szlovák nyelvű lakossal, két szép templommal, olyan vasútállomással, amely cigányzenével fogadta és indította további útjára a gyorsvonatokat, tégla- és bőrgyárral, piactéri korzóval, kétemeletes, lapos tetejű, kitűnően felszerelt kórházzal, hat elemi és nyolc osztályos gimnáziummal. Alapjában véve paraszti város volt ez, de meggondolt rendben haladt már az iparosodás felé. Jó emlékeim vannak róla, talán csak az iskolai fegyelmet, lecketanulást viseltem el nyűglődve, olyannyira, hogy öt esztendő múlva abbahagytam az egészet és elszegődtem lakatosinasnak. Igen, ez már egy egészen más világ volt, szívesebben éltem benne, mint az agyonfarigcsált iskolapadban, reggel hatkor kezdtünk munkához, este kilenckor végeztünk, zajban és füstben múlt felettem az idő s mégsem elégedetlenkedtem, komoly munkát kellett végeznem és én odaadással, szívósan birkóztam meg az átalakítandó nyersanyagokkal. Csodálatosképpen szabadnak és önállónak éreztem magam. Emlékszem rá, hetenként kétszer mentem anyagot vásárolni, hosszú szálú gömbvasakat, amiknek végei a köves úton csörömpöltek, úgy vittem a vállamon, mintha én lennék a legerősebb óriás és az emberek valamenynyien törpék lennének körülöttem. Mai szóval élve valósággal a munka hősének éreztem magam. inaskodásom négy évig tartott, utána gyalog elindultam Győrbe, csábított a vagongyár szakmai jóhíre. Alacsony termetű, vékonycsontú legényke voltam és azon a hatalmas gyártelepen máról holnapra hídkováccsá lettem. Nehéz munka volt, de büszke voltam új mesterségem szép nevére és jókedvvel, fáradhatatlanul dolgoztam. De mondhatnám, többezer munkatársam között valahogyan magányosan maradtam. Nem ittam alkoholt, nem kugliztam, nem kártyáztam, szombaton esténként bementem a szakszervezetbe, vasárnap egyedül maradtam az öregasszonnyal, akinél ágyrajáró voltam. Egész fiatal koromban rajzolgatni, festegetni szerettem s most újra ébredtek bennem ezek a kívánságok, levelezőlapokról tavon úszó hattyúkat, forrásnál ivó szarvasokat, majd városképeket festegettem. A csoport, amiben dolgoztam, gúnyolódott velem ezért, de nem mondtam le megrögzötté vált szokásomról. Két évi lemezegyengetés, fúrás, szegecselés után visszamentem Érsekújvárba, hosszabb munkanélküliség után vonatra ültem, hogy elvigyen Pestre. Uram, Isten, hogy milyen figura voltam akkor. A patika tulajdonosa, akinél apám laboráns volt, segített ki néhány ócska ruhadarabbal. Szegény lakatossegéd, szűk pepita nadrágban, repedezett lakkcipőben, fejemen zsirardi kalappal, hónom alatt kis csomaggal, ami egész vagyonom volt, érkeztem meg Pestre. A Nyugati pályaudvaron szálltam ki, kissé riadtan álltam meg a nagy embernyüzsgésben, akkor láttam először ló nélkül rohanó villamoskocsikat és emeletes házak erdejét, amik fölött feketén úszott a gyárkémények füstje. A város leghíresebb munkásnegyede, Angyalföld lett új otthonom. Szomorú és veszedelmes környék volt ez, minden második házban kocsmával s azóta már rég eltakarított kiserdővel, ami felé a késő esti órákban, vagy éjszaka életveszélyes volt közeledni a munkakerülők és megrögzött bűnözők miatt. A szó igazi értelmében semmi szépet nem tudnék mondani erről a hírhedt negyedről, de mégis jól éreztem magam benne, munkás voltam és a munkások nagy családjában éltem, akiknek láttam szegénységét és akik magukhoz kapcsoltak izzó beszédeikkel, amikkel a világ megváltoztatását ígérték. Tevékeny részt vettem a szakszervezeti életben, olyannyira, hogy végül is feketelistára kerültem és megint nyakamba szakadt a munkanélküliség. Hol kicsit felemelt, hol ismét a mélybe ejtett sorsom, nőtt bennem az elégedetlenség és a szabadság megkívánása. Ebben az időben vettem először könyvet a kezembe, Petőfi verseit olvastam, eleinte ízetlenkedve, majd egészen beléjükvesztem. Nyughatatlanná váltam, világgá szerettem volna menni nyakló nélkül. Végül is egy munkanélküli faszobrász barátommal egy este a ház előtti köveken üldögélve elhatároztuk, hogy másnap reggel gyalog elindulunk Párizsba. Elindultunk. Becsavarogtuk fél Európát, élelmet, szállást koldulva és naponta harminc-negyven kilométert gyalogolva az országutakon. Félúton elváltam a faszobrásztól, egy másik csavargóhoz csadakoztam, aki ki tudja miért, költőnek vallotta magát és Chilébe készült vallásalapítónak. Lekopottan, szinte halálra fáradtan léptük át Párizs határát. Itt is koldulásból tengődtem, de boldog voltam, hogy Párizsban, a világ szívében élek. Ekkor már ismertem Ady Endre verseit, s az ő költői romantikája engem is elragadott, semmi sem volt enyém ebben a városban, de egyformán gyönyörködni tudtam patinás öreg házaiban s a boulevardok fényözönében. Megfürödtem a Szajnában s mintha újjászülettem volna, éreztem, ez a város lesz második hazám, s valóban az ő áldásával kezdtem el és szolgálom művészetemet, mint életem legtisztábban megfogalmazott értelmét. Pestre, már mint kezdő költő érkeztem vissza. Verseket írtam, aktívan résztvettem a munkásmozgalomban s az angyalföldi gyárak gazdái ismét nem engedtek be a kitárt kapukon. Művészi fejlődésem útja, ahogyan már megírtam, tüskékkel és vastörmelékekkel volt telehintve. De törekedtem egyre előbbre és kapaszkodtam egyre magasabbra. íme, ma léptem fel születési évfordulóm KMtM