Budapest, 1967. (5. évfolyam)

1. szám január - Kolozsvári Grandpierre Emil: Karácsony mai módra

— Ideges vagy — állapította meg a férfi. •Olyanformán beszélt, mintha azt remélné, hogy a felesége nem hallja meg, amit mond. — Mire jó ez az idegesség? — folytatta a támadást, hogy választ nem kapott. — Nem vagyok ideges. A férfi egyre szürkébbnek, egyre jelentéktelenebbnek látszott, egyre makacsabbnak és egyre gyávábbnak: — Sokkal egyszerűbb volna, ha együtt hívnád meg őket. — Együtt? Kiket? — Bálintot Andreával. — Az a nő az én lakásom küszöbét nem lépi át. Még gyereket is képes volt szülni neki, hogy megtartsa, miután megszerezte, mint egy gengszter. Gyereket együyen luxustyúk! István elsápadt, hátralépett, tenyerével a tulajdon mellét simogatta, körbe-körbe. A szája széle reszketett. — Ne kezd! Ne kezd! István! Rossz vége lesz! — Ha nem Bálintot szeretnéd még mindig, akkor nem volnál féltékeny Andreára. Mit számítana akkor neked Andrea! Ha pedig szerelmes vagy Bálintba, akkor én ... Hilda kihúzta magát, valahonnan nagyon magasról nézett le a férfira: — Micsoda ócska szillogizmus! Gyorsan lehajolt, kinyitotta a sütőt, zajosan kihúzta a tepsit a piruló pulykával; „még mindig nem elég piros", azzal visszatolta. — Ettől a szillogizmustól függ a nyugalmam, az alkotó képességem ... — Apropó, elkészítetted a rajzokat ? — Kettő híján. — És eldöntötted már, hogy mi lesz az új maniered ? A férfi hátralépett, hogy távlata legyen; arca kiszínesedett. — Ilyenkor olyan szép vagy, olyan királynőién, olyan emberfelettien szép, hogy eláll a lélegzetem, ha csak rád nézek. — Ah — legyintett az asszony —, még mit nem! A régi Hildát látod te, akivel a Várban sétáltál kölyökkorodban. Nem ezt — mutatóujjával magára bökött — a hervadt vénasszonyt, aki nemsokára negyvenéves lesz. István a fejét rázta, aztán tovább áradozott a maga félszeg, színtelen módján. Az asszony arca kipirosodott: — Ha annyira szép vagyok —• vágott közbe s önkéntelenül maga elé mutatott a fekete-kék kockás konyhapadlóra —, ha annyira szép vagyok, miért nem borulsz le előttem ? — Megengeded? — kérdezte a férfi, a térde már hajlott, keze megremegett. Távolin, ridegen, az asszony nemet intett. Időközben a pulyka megpirult. István vitte be, mialatt elhelyezte az asztal közepén, Hilda felnyalábolta Pistit a karácsonyfa alól, állruhát kötött rá, ölbe vette. Bálintot István eresztette be, az egyik villának levált a nyele, kiment másikért a konyhába, az üvegen át felismerte, ajtót nyitott neki. — Apu! — kiáltott fel a két gyerek, mihelyt meglátta, de csak anyjuk jóváhagyó pillantása után ugrottak föl, hogy üdvözöljék. A magas, jóképű férfi arca elborult, mikor látta, hogy asztalnál ülnek. Megcsókolta Enikőt, Csabát, aztán Hildához lépett, bizonytalanul, mint aki nem tudja, müyen fogadtatásban lesz része. Az asszony se az arcát nem nyújtotta csókra, se a kezét, csak felnézett: — Szervusz Bálint. — Szervusz ... — ismételte a férfi; tanácstalanul nézett körül, nem tudta hova üljön. Hirtelen elhatározással az asztal sarkához húzott egy széket. — Tarts velünk — biztatta István. — Szívesen látunk, — hagyta jóvá a meghívást az asszony, Bálint kitérő mozdulatára, a férjéhez fordult: — hiába, a protokoll nem engedi. — Igazán, apu, mért nem vacsorázol velünk ? — szólalt meg Csaba. Hilda abbahagyta Pistike etetését s figyelmesen nézte ex férjét, akit a kérdés váradanul ért, sűrű hümmögések között válaszolt, hogy már evett, nem éhes. — Fiacskám, apukád ma este sok családhoz ellátogat, ha mindenhol megvacsorázna, gyomorrontást kapna. Anyu orvos, hidd el, ez az igazság. — Egy kicsit elkéstem, Hilda, de ti is mintha korábban ültetek volna asztalhoz. A gyertyákat eloltottátok. Karórájára pillantott, majd az előszoba ajtajára, az ajándékokat kint hagyta. Háromnegyed hét volt, még csak a pulykánál tartottak. Hilda utálja a bejglit, a gyerekek szeretik, tehát kétféle tészta lesz. A karácsonyfa előtt üldögélni, egyik combján Enikő, a másikon Csaba, az lett volna szép, őérettük teszi, a gyerekekért. — Hogy megy a praxisod? — Köszönöm, Hilda, nincs okom panaszra. Eg}' pohár bort azért meginnék veletek — körülnézett —, ha van. — Ó, én hülye! — ugrott föl István. Koccintás közben a hangulat felmelegedett. Bálint sztorikat adott elő, színészkedve, túljátszott jókedvvel. Hilda föl-fölpillantott anyai foglalatoskodásából, István leste, miként néz felesége a hajdani férjre, a két gyerek apja szájára függesztette tekintetét, gyorsan faltak, hogy egyetlen szót se mulasszanak. Történet történetet követett, elfogyott a torta, a bejgli, aztán Hilda kiment, ő meg fellélegzett, hogy végre felkelhetnek, mert a feketét nem az asztalnál szokták elfogyasztani. De nem, Hüda befőttet hozott. Még egy negyedóra! Taxit találni szentestén! Taxit! Elfelejtett tiltakozni, ő is kapott befőttet. Hogy a tányérhoz hozzáférhessen, közelebb húzta székét az asztalhoz, ezzel megszűnt elszigeteltsége, besorolt a családba. Keserű Ilona rajzai