Budapest, 1967. (5. évfolyam)

3. szám március - Vészi Endre: Inasgyerek — mellékalakokkal (tárca)

Vészi Endre Inasgyerek - mellékalakokkal i. Egy uszodahossz békesség Karácsony felé járt az idő, puha, langyos köd szorult az utcák szűk medrében. Elsőéves inas voltam, az esztendő vége felé. A betűrajzolás legfelső fokára jutottam, mintegy a betűtípusok csúcsára: római betűket rajzoltam. Vésőhöz még nem nyúlhattam, ez majd az első esztendő betetőzése lesz. Mögöttem volt az európai betűvilág minden vagy úgyszólván minden típusa, változata. Rajzokkal betelt füzeteimet tanítómesteremnek, az első segédnek, Kauderer úrnak kellet bemutatnom. Munkám azonban nemcsak rajzolással járt, sőt, nemcsak csomagok hazaszállításával, még csak nem is fűtéssel csupán. Furcsa, új minőségű emberi viszonylatok felismerésére és elfogadására kényszerültem. A hatalmi hierarchia megkülönböztette a különböző égtájakból kisülő kicsinyes főnöki villámokat, akárelháríthatadan természeti tüneményeket; mondjuk, Bartusek úrét, kinek motorbiciklijét sohasem takarhattam le olyan gondossággal, hogy megelégedését kivívjam. De már az öreginasnak nem tudtam lenyelni ridegségét, uralmi gőgjéből fakadó rosszindulatát. Fából faragott, széles arcán leggyakoribb volt a gúnyos mosoly, melyet káröröm színezett. Volt is erre oka bőven: tétova kezdő voltam. A rajzolással, a szakma egyik lényeges részének elsajátításával együtt s az előbb felsoroltakon kívül még sok kötelesség nehezedett a vésnökinas vállára. Ezek között talán legfontosabb a zománctáblák szerelése volt. Karácsony előtt táblákat kellett szerelnünk a Lukács-uszodában. Mindenki ismeri a korlátra és a csempés falakra erősített zománctáblákat: „Mély víz", „Csak úszóknak", „Sekély víz" — ki győzné fölsorolni! Az uszoda a parancsolati táblák felújításának bibliai időszakát élte. Pistát és engem indítottak útnak, fölmálházva a töméntelen táblával. Ügyelni kellett, nehogy kárt tegyünk a kényes portékában. Egy-egy gondolatlanul megszorított csavar— és máris lepattant a zománc! A vülamoson nemigen szóltunk egymáshoz, feszes, már-már ellenséges volt közöttünk a viszony. Az öreginas csak utasító jellegű mondatokra méltatott. Hanem az uszoda elmosott minden feszességet — igazi csodavilág volt! A langyos víz kénesen párolgott a félhományos téli időben, valósággal bebugyolálta magát önmaga gyengéd gőzeibe. A medence sötétzöld vizét néhány úszó test hasította át, olyan emberek, kiknek bőrét rózsaszínűre csípte a víz és a levegő pezsdítő hőkülönbsége. Az izmos, arányos végtagok, kulturáltan és betanultan, mintegy legyőzve minden esetlegest, szorgalmas munkát végeztek, kifejezést adva az emberi test harmonikus ritmusának. Szépek voltak, fensőségesek, megközelíthetetlenek! Olajos köpenyben, maszatos kézzel szereltük az olajzöld feliratú táblákat. Pista gyakorlottabb, gyorsabb mozdulatokkal dolgozott, mint én, előbbre haladt, de ő is csak elbámészkodott az úszó testek titokzatos magasabbrendűségén, és erősen kiformált arcán fölfedeztem az áhító csodálatot. Ha nem is tudott róla, ez erős kapcsolatot teremtett közöttünk. Az elrepülő órák alatt többször is fölcserélődtek a vendégek, de az irigy ámulat nem fogyott bennünk. Ott repültek ezek a rószaszínű, egészséges testek, hasították a vizet, a párákat, elérhetetíen szárnycsapásokkal. Végül is a gondnok elé kerültünk, aki, miután ellenőrizte a végzett munkát, így szólt: — Nem akarnak megfürödni ? — s azzal már szólt is a kabinosnak, adjon nekünk szekrényt és úszónadrágot. Amint levetettük magunkról az inasgúnyát, a köpenyt, a munkában viselt megpácolódott holmit, úgy álltunk ott egymás mellett, az öreginas meg én, két kamasz, mint akik minden földi nyűgtől megszabadultak. A lágyan, illatosan párolgó víz partján két újszülött állt, kissé lúdbőröző testtel ugyan, de sok várakozással. Belemerültünk a zöld vízbe szájig, csak fejünk maradt a felszínen, s a hajunkon kékesfehéren göndörödön: a pára. Mikor a versenyzőknek való mély vízbe értünk, egy pillanatra elvesztettem a biztonságot, kettőt kalimpáltam, belemarkoltam a semmibe. Pista izmos karjával a mellem alá nyúlt, párás, széles arca egészen a közelembe került. Egy pillanatig így maradt mellettem. — Megijedtél? — kérdezte váratlanul tegezve. — A, dehogy, dehogyis! S csak az arca és a hangja melegségét éreztem. De a villamoson ismét elapadt a szó, és benn, a műhelyben továbbra is magáztuk egymást. 2. Francia bohózat délelőtt Én tizenöt éves voltam, a társam tizenhat. (Én voltam a fiatal inas, ő az öreg.) Nekem álmaim voltak, neki tervei. S ez elválasztott minket. Ha én raktam tüzet a műhelyben, a kályhák füstöltek. Persze az elhanyagolt kályhapucolás, az elmulasztott kormozás! ő szűkszavú volt, én kitárulkozó. Két külön világ. Pistát már nem küldözték mindenféle hitvány munkára, a zománctáblák szerelése is teljesen rám maradt. De most, hogy a munka sürgetett, együtt indultunk útnak. A kis színház székeit újraszámozták, néhány nap múlva bemutató, sietni kellett. Elindultunk hát a sötét, zúzmarától csípős időben, hogy felszereljük az ovális számtáblákat. Izgalmam föllobbant, s csak az szabott határt neki, hogy nem közölhettem Pistával. Az én szerény életemben már nagy színházi élmények lobogtak, a karzat legfelső, mármár mennyországi szektorában olyan művészekre nyílt a lelátás, mint Bajor, Törzs, Csortos, Somlay — és sorolhatnám tovább, némi engedménnyel, s újra csak nagyok kerülnének tollam alá. Ám délelőtt, mikor a színház alszik (mikor a varázslat a különböző tokokban búvik), délelőtt még nem jártam színházban. Elkezdtük a munkát a félhomályos nézőtéren. A hegyes kis ár, az erélyes csavarhúzó gyorsan működött, idebenn sötétpiros macskaszemek, megülepedett, langyos levegő, odakint gyöngyösre fagyott eső, áttetsző sötétség — jó volt ezt tudni. Ellustultunk, átvettük egymástól a jó nyugalmat, s szó nélkül is szót értettünk: nem kell sietni, az inasélet még soká tart! S egyszere történt valami. Reflektorok gyúltak ki, az érzékien testes bársonyfüggöny széthúzódott. Kinyílt előttünk a színpad, félig kész díszleteivel, mint valami fölboncolt test, a megrendítőnek s a groteszken mulatságosnak keverésével. Nemrég láttam egy szívműtétet filmen, s láttam magát a szívet, egy síkos, rángó húsdarabot, ott éreztem ezt az agyig hatoló keveredést, a félelmetest és a nevetségest egyidőben. Valami francia bohózatot próbáltak. S mi lassan közeledtünk munkánkkal a színpadközeli széksorokhoz. A hölgyet rajtakapták a szeretőjével, mégpedig kombinéban — ez volt a szituáció. Sorokat hagytunk ki izgalmunkban, s bár a leselkedés szégyenét is éreztem, nem tudtam elszakadni a látványtól. A rendező minduntalan szétdobálta a kialakuló képet, durván és köznapian visszarángatta a művészeket az álomtalan délelőttbe, fecsegett, magyarázott, keserű szájízét, éjszakai rosszalvását emlegette. De a színésznő, aki a tetten ért hölgyet alakította, láthatóan pityókos volt. Feleselt a rendezővel, harisnyáját lekapcsolta a harisnyakötőről, kemény combját mutatva, nyújtogatva hamvasfehér, szép lábát. A rendező eleinte csitítgatta, majd őrá is ragadt ebből a hegyes jókedvből, s az egész próba így alakult; rögtönzésekkel, fogdosással, sikongó kavargással lett teli a színpad. Szünet után már mintha valamennyien ittak volna, nem is próba folyt itt, hanem egy előre át nem gondolt játék, amely kiveti sarkaiból az ostoba bohózatot, fordulatokat megsemmisít, és újakat teremt. Olykor, mint kísértet, előtűnt odvából a súgónő, s megkérdezte a rendezőtől: „Ezt rögzítsem?" „Rögzítse!" — kacagott a 6