Budapest, 1966. (4. évfolyam)

6. szám szeptember - Kolozsvári Grandpierre Emil: Muzsikus nemzet vagyunk

Muzsikus nemzet vagyunk Kaján rajza Gretchen feltűnően csinos volt, nem németesen, hanem franciásan csinos. Az utóbbi időben egyre több az ilyen típusú német nő, ami valószínűleg a Közös Piac hatása. Egyébként a Ruhr-vidékről utazott hozzánk, a világ egyik legkoncentráltabb ipari településéről, ahol a levegőt úgy megfekszi a korom, hogy a verebek már a tojásban megfulladnak, a folyók vizét úgy megmérgezik a vegyi anyagok, hogy ha véletlenül valamelyik hal nem fordul fel tőlük, cserében az fordul föl, aki megeszi. Rámbízták a csinos Gretchen szórakoztatását. Eleinte ment minden, mint a karikacsapás, mutattam neki verebet, bolhát, rigót, pontyot, lovat, tehenet, sőt pillangót. A baj akkor kezdődött, amikor kijelentette, hogy hallott a mi kitűnő jégrevünkről, még kitűnőbb népi táncegyüttesünkről, szeretné megnézni egyiket is másikat is. — Este hozom a jegyeket — válaszoltam meggondolatlanul. Bementem egy jegyirodába s a jégrevü felől érdeklődtem. — Megszűnt, — mondta az egyik kisasszony. — Hülye vagy, — szólalt meg a mellette ülő — nem szűnt meg, hanem betiltották. — Már hogy tiltották volna be, vidéken turnéznak. — Ha New York neked vidék! A szóváltás zajára előjött az iroda vezetője s közölte, hogy a jéggyártási kapacitás horizontális trösztösítése miatt a vertikális üzemek — köztük a revü — egyelőre szünetelnek, de a görögdinnye tömeges jegeltetésével együtt, Lőrinc-nap után, a revü ismét műsort ad. Beláthatom, hogy addig, ugyebár... Beláttam. És a népi együttes műsorához kértem jegyet. — Sajnos, az együttes külföldön turnézik. — Éppen most? — kérdeztem — amikor az egész város teli van idegenekkel s mindenki a jégrevüt és a népi együttest szeretné látni? Széttárja karját: — De kérem, külföldön talán nem külföldiek nézik az együttes műsorát ? — De a deviza. .. —dadogtam. . .— nem értem... — Semmi ördöngösség nincs benne — mosolygott — épp ezért küldjük őket külföldre, hogy devizához jussunk, mert a korszerű idegenforgalmi gazdaságpolitika szerint nem az az igazi deviza, amit a külföldiek itt elköltenek, hanem amit mi külföldről behozunk. Amit behozunk, azt ugyanis mi hozzuk be, ami pedig a nálunk tartózkodó külföldiek zsebében, az amúgyis itt van. Mint minden zsenális felfedezés, ez is rendkívül egyszerű. Egyszerű, egyszerű, de hova vigyem Gretchent? Egyelőre elviszem cigánymuzsikát hallgatni, a többiről ráérek azután gondolkozni. — A ma esti program: cigányzene! — mondtam. — Wunderbar! — felelte ő. Taxiban rohantunk egyik vendéglőből a másikba. Hamarosan kiderült, hogy cigánymuzsikát hallgatni Budapesten sem könnyebb, mint Párizsban vagy Barcelonában. Akadt néhány hely, ahol cigányzenekar játszik, de ott nem volt hely. Ahol hely volt, ott viszont nem játszott cigányzenekar. Mit csináljak? Azt javasoltam Gretchennek, hogy addig is, amíg ürül hely valamelyik cigánymuzsikás vendéglőben, üljünk be egy másikba, ott is kitűnő. Idősebb, szigorú vonású úr ült a zongora előtt, Gretchen egy ideig türelmesen hallgatta a játékát, aztán felkapta a fejét: — Ez nem muzsikus — mondta — ez nyugalmazott adóvégrehajtó. — No, de Gretchen, kérem, hova gondol.. . — Nem, nem, ilyen fortissimokat csak egy adóvégrehajtó képes játszani. Addig-addig, míg odahívtam a főúr at. — Igen, kérem, a vendéghölgy kitűnően eltalálta. A muzsikusunk nyugdíjas. Havi ötszázért játszik. Azelőtt adóvégrehajtó volt. Tovább mentünk, vendéglőből presszóba, presszóból bisztróba, bisztróból csárdába, csárdából kocsmába. Itt egy duó, amott egy trió, vagy egy egész dzsesszzenekar. Gretchennek sehol sem tetszett a muzsika. Mint amolyan alapos német, nem elégedett meg a nemtetszéssel, hanem meg is magyarázta, miért nem tetszik. Én igyekeztem megvédeni a táfelmuzikunkat, de egyre kevesebb meggyőződéssel. Magam sem értettem, honnan szedtünk össze ebben a tehetséges országban annyi tehetségtelen muzsikust. Mikor már zúgott a fejem a sok muzsikától és Gretchen kritikájától, a Malomtó presszóba irányítottam a taxit. Ott nincs zene és ki akartam pihenni magam. Leültünk, Gretchen háttal a tónak, én szembe Gretchennel. Csend volt, hűvös, illatos csend. Szinte áhítatosan ettünk. Gretchen inni akart. Kezében megállott a pohár. Megszólaltak a békák. Először egy, aztán egy másik, majd a kórus. Gretchen letette a poharat nem ivott. Szemét lehunyta, hátradőlt. Csak akkor szólalt meg, mikor helyreállott a csend. Az arca sugárzott: — Grossartig! — mondta, — wunderbar, kolossal! Ilyen muzsikát nálunk sem lehet hallani. Micsoda kulturáltság! Micsoda modernség! Micsoda összhang! Holnap is ide jövünk. De korán, hogy a műsor elejét el ne mulasszuk. Kolozsvári Grandpierre Emil 44