Budapest, 1966. (4. évfolyam)

4. szám július - Kolozsvári Grandpierre Emil: Kaján krónika

Egy délelőtt a Markó utcában Erélyes csengetésre ébredtem. Kérdőn pillantottam az ajtóban álló ismeretlen emberre. — Gyerünk a Markóba mondta. — Azért jöttem, hogy odakísérjem. — De miért? Mit követtem el? Intett, hogy semmi bajom nem lesz, ne féljek. Felöltöztem s már indultunk is. Menetközben vettem észre, hogy kísérőm sántít, s bár nem dohányzik — füstöt fúj. A Markóban nagy sürgés-forgás fogadott, az örökmozgó lift skatulyái emberek tömegét nyelték el és okádták ki. Mi is beszálltunk, kísérőm a noteszét tanulmányozta s miután eldöntötte, hová látogatunk el először, nekivágtunk a hosszú folyosónak. — Tudja, miért hoztam ide ? Ugye nem. Azért, kérem, mert maga ír. Állandóan ír, egyik könyvet a másik után írja. ír, ír, ír és nem tudja, mi az élet. Itt megtanulhatja. Gyerünk be a tárgyalásra, hadd lássa, min pörösködnek a derék budapestiek. Középütt a bíróság, két oldalt a két védő, jobbra egy vállalati igazgató, balra egy másik, mindegyik mellett egy-egy vállalati ügyész, főkönyvelő s néhány szakértő. A tárgyalás olyan meghitt hangon folyt, mint egy ötórai tea egy angol lordnál barátok kőzött. — Nem értem, — mondtam ítélethirdetés után, — hiszen ez az ügy olyan világos, mint a kétszer kettő. Az egyik igazgató bizonyos árucikkeket rendelt a másik igazgatónál, nem fizette ki, hanem megvárta, hogy a szállító vállalat igazgatója beperelje. — Ahogy mondja: — megvárta. — Egyetlen szóval sem tagadta a rendelést, nem kifogásolta az árat, nem akadékoskodott semmi címen. Alig várta, hogy fizessen. Nem értem, nem értem. Sánta kísérőm vékonyan felnevetett. — Mert nem ismeri az életet. Viszonylag új szokás, hogy a vállalatvezetők, akik rendelnek, terveztetnek, vásárolnak, dolgoztatnak, csak bírósági ítélet alapján fizetnek. Abba ugyanis, ha a demokratikus bíróság kötelezi őket, hogy ezt vagy azt kifizessék, az atyaisten se köthet bele. Bírósági ítélet birtokában még az újítási vagy a különmunka díjat is kockázat nélkül ki lehet fizetni. Anélkül viszont . . . — Ahá, — vetettem közbe, — nem hiába esik mostanság annyi szó a vezetés tudományáról. Tanulnak a kartársak . . . — Tanulnak bizony. Mialatt beszélgettünk, deres hajú, jellegzetes mozgású figura haladt el mellettünk. Rövid, ügyködő léptekkel tartott a tárgyaló terem felé. — Panzerkopfot nézi? Ez a másik típus, ezt is mindjárt bemutatom magának. Elöljáróban csak annyit, hogy bizonytalan egzisztenciájú amatőr jogász, de milyen jogász, zsebrevágja az egész jogi kart. Mire bementünk, már javában folyt a tárgyalás. Csirkeper, mondaná bárki, érdektelen birtokháborítási ügy. Az ügy csakugyan érdektelen volt, annál izgalmasabb viszont, ahogy Panzerkopf a maga igazáért harcolt. Egy paragrafus ide, egy amoda, még egy ide, még egy oda, izzadt a bíróság, a védő, a vádlott, a tárgyalás olyan volt, mint sakkmérkőzés egyenlőtlen erők között. Végül is a sarokba szorított tanács valamilyen ürüggyel elnapolta a tárgyalást, mi pedig a küszöbön elfogtuk Panzerkopfot. — Remek volt, mi ? — kérdezte sugárzó arccal. — Jól megtáncoltattam őket. — Ami igaz, az igaz . . . — És mi a további programja ? — kérdezte kísérőm. Szemüveget tett, előhúzta noteszét: — Ezen a héten még két tárgyalásom van. A következő héten négy, a harmadikon, sajnos csak kettő. Tetszik tudni, ellustálkodtam az időt, vidékre utaztam a nagynénémhez, a Balaton mellé, így aztán nem gondoskodhattam kellő számú tárgyalásról. Arcomon észrevehette az ámulatot, mert azonnal magyarázattal szolgált: — Igen, kérem, tervszerűen pereskedem . Mindenkinek van valami hobija, az enyém ez. Rágalmazás, becsületsértés, garázdaság, csendháborítás, magánlaksértés, birtokháborítás, a szolgalmi jog megtagadása — mindegy, csak per legyen. Képzelje, egyszer egy rendőrkapitányt is megtáncoltattam. Ötször idéztettem bíróság elé. Soha nem fogom elfelejteni. Pazar élmény volt! — Dehát miért csinálja? — kérdeztem. — Szórakozásból, uram. A színházak megölték a magyar drámaírást, elvétve ha játszanak magyar darabot. Állandóan Shakespeare-rel meg Shaw-val traktálnak, pedig engem elsősorban a mai élet érdekel. A per: színház. Láthatta. Sokkal jobb, mint a tévé vagy a rádió és olcsóbb, mint a mozi. Élek a demokrácia biztosította lehetőséggel, örültem a szerencsének. Már el is tűnt a liftben. — Micsoda figura, — csordult ki belőlem a csodálkozás. És ahhoz mit szól? mondta kísérőm s egy zavaros tekintetű, sápadt, tétova járású emberre mutatott. — Ez a harmadik típus, amit meg kell ismernie, ő a beadványos ember, a szimultán levelező, a grafomán. Poloskovics, a lerázhatatlan. Mindenről szerkeszt beadványt, jogos vagy vélt sérelemről, sokszorosítja és benyújtja minden elképzelhető helyre. Sokszor a tanács, a képviselő, a pártközpont, a Népszabadság, a szakszervezet, a rádió, a tévé, a minisztertanács és a Kádár-iroda után, a nagykövetségeknél próbálkozik. A fővárosi tanácsban most kezdik nyilvántartásba venni a krónikus beadványozókat s mihelyt beadvány érkezik hozzájuk, mindjárt felhívják a rokon sorsú szerveket, hogy őket is megkeresték-e hasonló ügyben. így próbálnak védekezni ellenük. — Természetesen, sikerrel. — Áh, — legyintett kísérőm. — Poloskovics túljárt az eszükön. Mikor észrevette, hogy leleplezték, saját maga ellen irt egy beadványt, s mivel az abban foglalt adatok megegyeztek a fővárosi tanács összegyűjtötte adatokkal, kénytelen voltak az üggyel érdemben foglalkozni. Fejcsóválva hallgattam, önkritikus érzelmekkel, hogy lám, csakugyan nem ismerem mai életünket eléggé. — Mondja, — kérdeztem meg aztán, — miért hozta ezeket az egyébként rendkívül érdekes tényeket a tudomásomra ? — Azért, mert felháborítónak tartom, hogy a felelősségtől rettegő vállalatvezetők, professzionista pereskedők és elmebeteg beadványozók viszszaéljenek a demokrácia adta lehetőségekkel, s ezzel nemcsak egy sereg intézményt járatnak le, hanem tisztviselők százait, ezreit kényszerítik oktalan és meddő munkára. — Holott ezek a tisztviselők másféle semmittevéssel is el tudnák tölteni idejüket, — vetettem közbe. — Még csak azt szeretném tudni, ki ön, hogy ennyire érdeklődik a közügyek iránt? — A sánta ördög vagyok. Észrevehette volna a bicegésemből, meg abból, hogy olykor kicsúszik egy-egy kénköves láng a számon. — Ahhoz képest, hogy ördög, nagyon pozitív a hozzáállása a népi demokrácia ügyeihez. — Miért ne volna az. Az antiklerikális propaganda csak a konkunenciát támadja, engem soha. — És azt tanácsolja, hogy írjam meg, amit tapasztaltam. A sánta ördög megrázta a fejét: — Ne, ne, semmiképpen ne. Ez a tömérdek visszaélés azért lehetséges, mert a perköltségek képtelenül alacsonyak, a közületekkel pedig okmánybélyeg nélkül lehet levelezni. Ha az írásaiban maga felhívja erre a figyelmet, amilyen furcsa logika uralkodik ebben az országban, vagy a savanyú káposzta árát emelik fel, vagy a liftkulcsot kérik vissza a lakóktól. — Azt hiszi? — kérdeztem, de már eltűnt nyomtalanul. Csak egy kevés kénkőszag maradt utána. Kolozsvári Grandpierre Emil 44 KAJÁN KRÓNIKA