Budapest, 1966. (4. évfolyam)

2. szám május - Veres Péter: Húsz esztendő Budapesten

Veres Péter Húsz esztendő Budapesten Húsz éve múlt, hogy Budapesten lakom. Jogos a kérdés: patrióta vagyok-e már itt, úgy mint egy ős-szegedi, hódmezővásárhelyi, debreceni, pécsi, vagy akár annyira mint egy kunmadarasi vagy szabadszállási lakos ? Hm, nem vagyok. És azt hiszem, nem is leszek. Nem leszek „pesti" még annyira se, mint egy tavaly vagy tavalyelőtt feljött falusi, aki véglegesen elmenekült a falujából és nem is akar oda soha többé visszamenni. Én nem menekültem, engem „az ügy", az íróság, a közéleti szolgálat, mondhatom úgy is : a történelem hozott ide. De ez nem jelenti azt, hogy nem becsülöm vagy éppenséggel nem szeretem Budapestet. Ellenkezőleg, nagyonis, de az már nem lokálpatriotizmus, még kevésbé „pestiesség", hanem annak az embernek — az írónak — az érzülete, aki már országban, népben-nemzetben érez és gondolkodik. Bajánsenye és Gagybátor, s mindaz, ami közöttük van, éppúgy a hazám, mint szülőfalum, Balmazújváros és mostani otthonom Budapest. Mondom, országban gondolkozom, és ebben benne van Budapest is. Nemcsak úgy, hogy itt az ország „közepe", a kormányzat, a hatalmi akarat székhelye, hanem abban is, hogy ehhez az emberi közösséghez, amelyet magyarságnak hívnak, innen sugárzik széjjel minden eszme, minden gondolat, terv és akarat. Innen indul ki, ha ez kell, a forradalom is, a megtartó gondolat is. A főváros fontossága ezek által nő országos közüggyé és közérzületté. Erről szót se többet, ezek tankönyv-igazságok. Azt azonban talán még hasznos volna ehhez a kis bevezetéshez hozzáfűzni, hogy tisztára félreértés és a pártoskodás természetéből következő balgatag rövidlátás volt akármikor is, még az úgynevezett „népi" — „urbánus" hergelődések idején is, azt hinni, hogy én valamiféle korlátolt „antiurbánus" voltam volna. Nem. Csak a parasztság s abban is különösen a földmunkásság, vagy szélesebben értve, a szegényparasztság életjogáért és történelmi egyenjogúságáért hadakoztam. Ez volt a szenvedélyem és ez volt a dolgom, és ezt is várták tőlem, akiknek várnivalójuk volt. Nemcsak a parasztok, hanem a valóban forradalmár szocialisták is. Arról nem tehetek, hogy ez akkoriban némely urak és polgárok szemében (hozzám képest és a parasztokhoz viszonyítva a polgárok is urak voltak), akik tulajdonképpen nem a várost, hanem a fennálló rendet, vagy a holnapi vezetőszerepet féltették tőlünk, városellenességnek látszott, vagy legalábbis a rosszhiszeműek által annak kiál" tátott ki. (Nehéz volna elhallgatnom, hogy a legjobbaknál, akik az ország és a nép akkori sorsán gondolkoztak is, még valami bűntudatféle is megjelenhetett. Olyan értelemben, hogy az itteni civilizált rétegek, s nemcsak a legfelül levők, tulajdonképpen a „bennszülöttek" vagy méginkább sajátlagosan a földművelők, a mezei termelők munkája és nélkülözése után élnek. Az egyiknél ebből az következett, hogy „jöjjön a forradalom!", a másiknál: „jaj, ne...!") Gondolom tehát, hogy éppen ezért is hasznosak lehetnének ezek a vallomásszerű feljegyzések, mert aki írja — hite szerint — se nem narodnyik, se nem urbánus, hanem olyan realista, aki nem szorul rá elvi lólábak rejtegetésére, mert nemcsak elvileg, hanem természetből is kollektivista és ebből a szempontból nézi és látja a főváros szerepét a jelenben is, a jövőben is. 1. Itthon vagyok Hadd kezdhessem hát először személyes tapasztalatokkal. 1945 tavaszán, amikor a földosztás levezetésére alakult Országos Földbirtokrendező Tanács elnöke voltam, nem volt lakásom Budapesten. Csak a dolgommal törődtem, nem a lakásszerzéssel. Szállást Erdei Ferencéknél kaptam, aki akkor belügyminiszter volt és a Benczúr utcában lakott. Később igaz, mint a Nemzeti Parasztpárt elnökének, szereztek nekem is, ugyancsak a Benczúr utcában egy romos lakást, amelyet úgy ahogy helyreállítottak, én azonban abba sohase költöztem be. Majd 1946 tavaszán, amikor a családom is utánam jött, Békásmegyeren kaptunk egy üres parasztházat (kitelepített sváboké volt), abba költöztünk be. Hátránya volt, hogy messze volt a város központjától, a Nádor utcától, ahol a hivatalunk volt, de előnye volt, hogy tehenet, disznót, baromfit is lehetett tartani, ami abban az időben nagyon jó volt. Nemcsak nekem, és nemcsak a megélhetés miatt (nem éheztünk volna amúgy sem), hanem a feleségemnek és a családomnak is, akik mit is kezdhettek volna a megszokott munkák és a paraszti udvar nélkül. Később ott szétágazott a család, a még'otthonlevők közül az egyik lányom férjhezment, majd a fiam megnősült, és mert ők nem tudtak volna lakáshoz jutni, én kerestem új szállást, csendes fészket, ahol mint író is, ha majd visszajutok a közéleti szolgálatból az irodalomhoz dolgozni tudok. így kerültem ide a budai II. kerületbe, a Törökvész dűlőbe, ahol már egészen itthon érzem magam. Mégcsak abban is, hogy Balmazújvároson is a falu szélén laktunk, mint itt. Párszáz lépés volt ott hozzánk a sík mező, itt meg az erdő, a Guggerhegy van ilyen közel, legfeljebb, hogy magasabban fekszik! De éppúgy kilátok itt az erdőre, mint a falu szélén a pusztára. Annyi a különbség, hogy a faluban azért laktunk szélen, mert a szegények csak ott szerezhettek házat, ide meg szándékosan jöttem, mert az öregedő ember még akkor is jobban szereti a csendet, mint a zajt, ha nem író ... Most már egészen itthon vagyok. Amikor fúj — nagyon tud fújni!— — a Hűvösvölgy felől az éles északnyugati szél, amely az összes szelek közül a legnagyobb ellenségem, mert reumaébresztő, vagy idegnyugtalanító, szívzaklató képessége van, azonkívül nagyon áthűti még a vastag házfalakat is, akkor úgy érzem, mégis csak jobb lett volna egy szélmentesebb völgyhajlatot keresni, de amikor a városban harminc fokon felül forr a levegő, benne a füst, korom, por és sokféle szagegyveleg, akkor arra gondolok, mégis csak jó hely ez. Olyan hely, ahol mindig minden jó volna, úgy sem igen van ezen az édene-vesztett földön. Ez a Hűvösvölgy bizonyára azért kapta a nevét még akkor, amikor a neveket nem névadó vagy keresztelő bizottságok osztogatták, mert a