Budapest, 1966. (4. évfolyam)

2. szám május - dr. Major Máté: A pesti Duna-part szivének városrendezési problémái

A kiírás maga is felveti az előbbiekben érintett problémákat. Ezeket, a pályázat eldőlte után, a díjazott tervek bemutatásával, értékelésével igen figyelemre méltó gondolatokban kommentálja, a Tér és Forma cikkírója, if j. Kismarty-Lechner Jenő.1 Szerinte a feladatokra három megoldási lehetőség kínálkozik. Az első, hogy a még álló épületek elbontásával, egészen a Mária Valéria (Apáczai Csere) utcáig terjedő, széles park létesüljön, s így a régi Dunasor lépjen ismét elő a Duna-part e szakaszának domináló városképévé. Ezt a megoldást Kismarty-Lechner elveti azzal, hogy nem itt, hanem a belső városrészekben van szükség zöld területekre, a régi Duna-sor építészeti képe pedig ma olyan heterogén, hogy nem alkalmas Budapest világvárosi reprezentálására. A másik megoldás az lenne, hogy, mint eddig, egybefüggő tömbökben lényegében visszaállíttassék a Dunapart státus quója. A cikkíró ezt a megoldást is elveti, mert az eddigi beépítés elzárta a Dunát a belvárostól és a „a parttól 50—60 méternyire járókelőnek mi sem adta tudtára, hogy Európa legnagyobb folyamának a közelében jár". A harmadik megoldás „valamely korszerű beépítési mód alkalmazásával új városképet idevarázsolni, az új igényekkel fellépő modern élet számára, amivel egyúttal a Duna térségének a mögöttes városrész felé való, régen óhajtott, megnyitását is meg lehet valósítani". Kismarty-Lechner az ilyen megoldású pályaműveket tartja alkalmasnak, hogy belőlük a viszonylag legjobb megoldás kifejleszthető legyen. Ezt aláhúzza, hogy a díjazott — és megvett — tervek többsége a Vigadó tengelyére szimmetrikusan és ritmikusan elhelyezett alacsonyabb-szélesebb vagy magasabb-keskenyebb tömbökből laza sorban álló beépítési megoldást javasol. E tervpályázat eredményeinek megvalósítására azonban sor nem került, bár a Fővárosi Közmunkák Tanácsa már 1947-ben kidolgozott — lehet, hogy az idézett értékelés alapulvételével — egy új — és szolid — beépítési tervet.2 Nincs kizárva azonban, hogy mindez előzmények figyelembevételével, bizonyos konzekvenciáiknak levonásával, készült a Lakóépülettervező Vállalat és a Budapesti Városépítési Tervezővállalat építészeinek — Korner Józsefnek és Zilahy Istvánnak, illetőleg Mester Árpádnak — megoldási és beépítési terve 1959-ben.3

A tervezők — óvatos — koncepciójukban mindenekelőtt számolnak a megmaradt két épület továbbéltetésével. Ezért délről-északról „hozzáragasztással" „homlokzatosítják" a Duna- (Bristol) szálló északi és déli tűzfalát. Újból beépítik a Vigadó tér déli oldalát és a Duna korzó vonalát „L" alaprajzú hétemeletes tömbbel, és alacsony „lepény"-nyel biztosítják kapcsolatát a Duna-szállóhoz. A Duna-korzó másik végén nagyjából hasonló beépítést javasolnak, azzal a különbséggel, hogy az északnak — az Eötvös és a Roosevelt tér felé — tekintő szárny áthidalja az Apáczai Csere utcát, és a Lloyd palota telkén át befordulva a Dorottya utcára is, letakarja az összes tűzfalakat. (Akkor még nem volt szó az Akadémiai Könyvtár ideépítéséről). A terv mindenesetre — az óvatosságon túl — abból indul ki, hogy a heterogénné rontott Apáczai Csere utcai képet legjobb — és legegyszerűbb — minél teljesebben fedni. Ezzel persze az említett, I KLJ : Tervpályázat a budapesti szállodasor újjáépítésére. Tér és Forma. 1946. 7—9. szám II

Hönsch László: A Duna-parti szállodasor újjáépítési terve. Tér és Forma. 1947. 3. szám a Málik József: Városképi együttesek. Magyar Építőművészet. 1959. 5 — 6. szám előző tervpályázat kritikájában mondottakkal — melyek tudniillik a belváros Dunától elzártságára utalnak — szembehelyezkedik. E tanulmányterv koncepcióját sem tették azonban további munkálatok alapjává. Ezért került sor arra, hogy a Magyar Építőművészek Szövetsége — az Építésügyi Minisztériummal egyetértésben — 1963 folyamán újabb tervpályázatot írjon ki, a Duna-part városképi megújítására, valamivel bővebb programmal mint az előző pályázaté volt. Ez a program a Lánchíd—Gresham tengelytől délre, egészen a Petőfi-híd tengelyéig terjedő partrész — vagyis három hídköz — építészeti alakítására várt gondolatokat az építésztársadalomtól. A Lánchídtól északra eső partszakaszokra azért nem, mert innen a Margithídig terjedő rész beépítése olyan adottság, melyen egy jó ideig nem kell, és nem is lehet változtatni. A Margit- és az Árpád-híd közötti szakasz viszont éppúgy, mint a Petőfi-hídtól délre eső annyira „oldott" állapotban van, hogy ott a jövőben még mindenféle megoldás lehetséges és — szükséges. A pályázatra kiírt három hídköz közül minket a legexponáltabb és legproblematikusabb érdekel, az amelyről már eddig is beszéltünk. Az Erzsébet-híd és a Szabadság-híd közötti szakaszt ugyanis, bármilyen „vegyes" beépítésű, és csúnya „városképű", hosszú ideig aligha lehet megbolygatni. Sőt még ezt a „hosszú időt" is prolongáltuk: némi emeletráépítésekkel, kozmetikázásokkal, úgy „kiszépítettük", hogy jelenlegi gazdasági helyzetünkben még gondolni sem szabad valamiféle radikálisabb beavatkozásra. A Szabadság- és a Petőfi-híd közötti szakasz városképe pedig viszonylag könnyűszerrel oldható meg. Az Ybl Miklós-építette Vámház (1870—1874) — ma Közgazdasági Egyetem — műemléki érték, tehát „az idők végezetéig" a helyén marad, ettől délre pedig nagyjából máris kitisztogatták az egész partrészt, s így parksávba, ritmikusan elhelyezett (például) lakóépületsorral, a városképi probléma valóban nagyobb erőfeszítés nélkül megoldható. A pesti Duna-part „szíve" volt tehát e tervpályázatnak is fő problémája. Megoldási javaslataival kapcsolatban a tervpályázat zárójegyzőkönyve ezeket mondja: „A Bizottság . . . megállapítja, hogy a bírálatra került tervek két szélső példája közül az egyik tulajdonképpen semmi új gondolatot nem tartalmaz, csupán — nyilván a főváros illetékes ügyosztályán eddig felmerültek ismeretében — már többé-kevésbé elfogadott gondolatokat fogalmaz meg. Ilyen gondolatok: a József Attila utca déli oldalának árkádosítása" — ez azóta meg is történt —, „az állagában elavult Duna-szálloda lebontása (de a jó állapotú Thonet-ház megtartása)... stb. A másik szélső példa viszont — többé-kevésbé semmibe véve a városfunkció, városkép problémáit — még a távlati műszaki-gazdasági realitás határain is messze túllendül. E kettőn belül — nem túl széles skálájú variabilitásban — megoszlanak a pályatervek a Duna-part szinte teljesen kitisztításának, és alacsonyabb sávházakkal, illetőleg különböző magasságú pontházakkal, szinte teljes beépítésének kísérletei között." „A Bizottság az összes tervek gondos átvizsgálása, és alapos elemzése után úgy véli, hogy a következő gondolatok azok, melyek a Dunapart beépítésének első — közeli — illetőleg második — távlati — ütemében megvalósíthatók." Az 1963. évi tervpályázat másik első díjas tervének ugyanerről a szakaszról készített távlati képe (Finta József, Kaszta Dénes) 21