Budapest, 1966. (4. évfolyam)

1. szám április - Barcs Sándor: Álmodó kerestetik

BARCS SÁNDOR: Kezében tartja hát Kedves Oivasóm, a Budapestet, fővárosunk remélem, rövidesen népszerű magazinját, s hadd legyek ebből az ünnepélyes alkalomból mindjárt egy kicsit pletykás. A szerkesztő bizottság alakuló ülésén (amely, ezt talán fölösleges is hangoztatnom, a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott le) azt kérdeztem főszerkesztőmtől, Mesterházi Lajostól: — Te Lajos, aztán szabad lesz-e a lapban álmodni ? Mesterházi író. Abból él, hogy álmodik. Ravaszabb kérdést tehát fel sem lehetett tenni neki. Mert mit válaszolhat egy álmodó, ha azt kérdezik tőle, szabad-e álmodni ? — Persze, hogy szabad! Nagyon is szabad! — Ez jó — mondtam. — Mert manapság hiányolom a hivatalokból az álmodókat. Könyvelők vannak és számfejtök, tervesek és munkaügyisek, bérfelelősök és egyébfélék, de álmodók nincsenek. Vegyük Budapest fővárost, a hivatalt, ott a Városház utcában. Szigorú és puritán hely az, hogy nagyon őszinte legyek, rideg is. Ügy lép be az ember a zord falak közé, hogy mindjárt kalapjához nyúl, mintha templomban lenne; ilyenkor télen még jobban begombolja a kabátját és felhajtja -esetleg gallérját is, mert ott hidegebb van, mint odakint. A portás is ünnepélyes komorsággal ad felvilágosítást, s a széles ablakmélyedésekben aktákról, iktatószámokról és tervek lebontásáról esik szó. No, persze, miről is beszélhetnének egy hivatalban ? Ez igaz. De azért álmodókra is szükség van, még ha nincs is számukra keret. így szóltam. Tekintettel azonban arra, hogy nem akartam a szerkesztő bizottságot tovább untatni, gondoltam, inkább nekiülök és megírom a mondanivalómat, vagyis a szerkesztő bizottság helyett a Kedves Olvasót szerencséltetem. A Kedves Olvasó ugyanis még mindig tovább lapozhat. Utazó ember vagyok, sok mindenféle nemzetközi szervben viselek tisztséget, s társaságban gyakran faggatnak távoli országokról és városokról. És a mese végén mindig megkérdezik tőlem: Réber László rajzai — Ha ennyire ismeri a világot, most mondja meg őszmtén, mi a véleménye Budapestről ? — Budapestért rajongok — szoktam válaszolni. — Budapest gyönyörű város. Nem tudok úgy átmenni a Lánchídon, vagy az Erzsébet-hídon Pestről Budára, hogy ne érezzék meghatottságot. Pedig olykor naponta többször is átkelek egyik partról a másikra. Mégis, hogy őszinte legyek . . . Igen, „mégis", szebb is lehetne a mi fővárosunk. No, tudom, nem szabad dobálózni a százmilliókkal. De „ingyen" is szebb lehetne. Ha például a pénzünkért úgy építkeznénk, mint a bukarestiek, vagy a belgrádiak (ehelyt kérem tisztelettel fővárosunk vezetőit: a külföldi vendégeket ne vigyék ki a József Attila lakótelepre); ha elejétől fogva előnyben részesítjük a foghíjak beépítését, különösen a belvárosban és a Vár lakónegyedében; ha elérhetnénk azt, hogy a neonfényeket előnyösebben helyezzük el — ne vízszintesen, hanem függőlegesen — s ha még minden betű világítana is (de ez már túlzott óhaj, hiszen a sajtó immár tíz éve cikkezik róla a legcsekélyebb eredmény nélkül). Ha üzleteink kirakatai nagyobbak, levegősebbek lennének és a késő esti órákban is világítanának. Ha a sok utca-bontás miatt nem lenne állandóan az a furcsa érzésünk, mintha olyan lakásban járnánk, amelyben szüntelenül nagytakarítás van. Ha a város szívét nem csunyítanák el a raktárak és a hozzájuk tartozó ormótlan teherautók. Tudom, a raktár-kérdés megoldása már a százmilliók után kiált. És nem erről volt szó. Ha azonban a mi fővárosunk szép, sőt kis elfogultsággal rajongani is lehet érte (ezúttal nem magamról, hanem sok külföldi barátomról beszélek), akkor ezt a ritka vonzóerőt okos dolog lenne ki is használni. Kamatoztatni. Ügy hallottam, hogy idegenforgalmunk az elmúlt évben 10 millió dollárt hozott a népgazdaság konyhájára. Szakembereink véleménye szerint nem utópia az az elképzelés, hogy bizonyos, múlhatatlanul szükséges beruházások tető alá hozásával idegenforgalmi bevételünk megnégyszereződhet. És nem is a távoli jövőben! No, tisztelt Olvasóm, itt kellenek az álmodók. Mert azt mindenki tudja, hogy több szálloda kell, hogy meg kell kezdeni végre kincsetérő gyógyvizeink okos kihasználását, hogy szaporítani kell a campingek számát, hogy az országutakon 50 kilométerenként benzinkutat kell felállítani (falatozóval) és 100 kilométerenként gépkocsi-szervizeket kell létesíteni. Ezekről már eleget olvastunk. Van azonban sok minden más, ami a beruházások mellett jelentkezik. Hogy csak egyet említsek: a lakosság hozzáállása az idegenek fogadásához. (S a lakosság alatt éretem a pincért is és azokat a személyeket is, akik a WC-t bemocskolják, a fizetővendég-szolgálat házigazdáit és általában minden honpolgárt, aki közvetlen, vagy közvetett kapcsolatba kerül a külföldiekkel). Nem szabad elfelejteni, hogy a külföldiek ugyanúgy nagy gyerekek, mint mi vagyunk és éppen úgy szeretnek játszani, mint mi. Játszanak hát! Hogy ne nézzék ezt az írást sokáig ferde szemmel, gyorsan kijelentem, nem rulett- és kártyabarlangokra gondolok. Csak általában játékra. Én például még ma is fiókomban őrzöm a római Meo Patacca kutyabőr-utánzatú, összetekert étlapját. A Meo Patacca is idegenforgalmi különlegesség. Tessék elképzelni egy jókora négyszögletes teret. Mindenféle durván faragott asztalok és mellettük lócák, hordók, székek, kinek mi jut. Az asztalokon, borosüvegbe dugva, vastag faggyúgyertya ég é°. csöpög, dohányosok számára ócska vasalók szolgainak hamuzásra, s a pincérek a leglehetetlenebb fantáziajelmezben közlekednek. A zenekar népviseletben muzsikál, kitűnő tenorista énekel, lampionok inganak a levegőben és lézengő ritteretc léggömböket nyomnak az ember kezébe. Aztán óriási zaj támad. Szekér robog elő felcifrázott lovakkal és hordókkal s rajta afféle szüreti társaság. Durrog a pisztoly és a szekéren ülők fújják a rezet, rázzák a csengőt, majd leugrálnak a robogó alkalmatosság ról és a vendégek között folytatják a fékeveszett hangászást. Mondjam, hogy egy tűt sem lehet leejteni? Ilyen „üzlet", ahogy Pesten mondanák! Igaz, hogy mellesleg nagyszerű a kiszolgálás, az ételekből bőséges a választék, minden kapható, ami az étlapokon szerepel és kitűnően főznek. A kiszolgálás gyors és udvarias. Természetesen, az árak is borsosak. Nálunk nincs ilyen. Sőt. Nálunk revidiálni kellett sok egykor tanult fogalmat. A Nagy Magyar Alföld például nem létezik, mert a puszta csak a romantika szüleménye. Csikós és csárda sincs, fokosról beszélni pedig giccs. Szegény puszta, csikós, gulyás és fokos . . . Giccsekké váltatok, jaj annak, aki szóba hoz titeket, béke poraitokra! Mintha ugyan a pusztát és a csikós-gulyás való-31