Budapest, 1966. (4. évfolyam)

6. szám szeptember - Varga Balázs: Csokonai verse egy régi pestiparádéról

Sir a *lágy Klarinét, dobog a 'dobok 'apja * gorombán — Csokonai verse egy régi pesti parádéról — xjapóleon és Ferenc császár megbízottai 1801. ' február 9-én békét kötöttek Lunéville-ben. Az addig Németországban harcoló magyar ezre­deket sorra visszavonta az osztrák hadvezetőség a Rajna vidékéről, s Erdélyben, Galíciában, Buko­vinában szállásolta el. Tavasztól kezdve egymás­utánérkeztek Budára, Pestre az átvonuló csapatok. Letáboroztak, pihentek, díszszemlét tartottak továbbmentek. A bámészkodó pestiek szinte he­tenként gyönyörködhettek a hadviselt vitézek pa­rádés felvonulásában. A háború éveiben nyugal­mas polgári életét élte a dunaparti két testvérvá­ros, a békekötés után harci zaj verte fel a csöndes utcákat: vezényszó, díszlövések, dobszó és katona­zene. A lunévillei békével nem szakadt vége a napóle­oni háborúknak. A magas szerződő felek örök bé­kességet ígértek, de csak rövid fegyvernyugvást tartottak. Az emberek mégis igazi békének hitték a lélekzetvételnyi szünetet. A költők éltek az al­kalommal, hogy kedvükre dicsérhetik a béke áldá­sait. Lunéville ihlette a tabáni remete-poétát, Virág Benedeket is a Békesség-óhajtás megírására. Csokonai antik ódával, verses pohárköszöntővel tisztelte meg 1801 -ben a békekötést: Tölts pohárt gyermek, nesze, tölts fejér bort, Mert fejér borral fogom innepelni Boldog esztendőnk ideérkezését, Tölts bele, gyermek. De most nem a Békekötésre írt ódájáról akarok beszélni, hanem egy kevésbé ismert alkalmi versé­ről, A békesség és a hadi érdem-ről. a vers megírásának körülményeiről ennyit mond Csokonai: „Ezt a 'Töredéket dolgoz­tam Pesten 1801. eszt. mikor az oda való nagy piatzon Nádorispány ő Hertzegsége a Terézia Vitézi rendének keresztjeit az érdemes Hadi tisz­teknek Nagy pompával kiosztotta." Amit itt ír, csak félig igaz. Csakugyan tartot­tak ilyan érdemrendosztó ünnepélyt a pesti nagy piactéren (a mai Engels téren) 1801. október 6-án s Csokonai végignézte a katonai parádét. De a vers első felét nem akkor írta, hanem készen hozta bá­tyújában Nagyváradról. Ott is résztvett ugyanis, egy ünnepségen, de az nem katonai parádé volt hanem templomi hangverseny, Kondé püspök tiszteletére. Ezt a nagyváradi verset valamilyen okból félbe­hagyta, s hogy kárba ne vesszen, egyszerűen hoz­zácsapta a pesti díszszemle költői leírásához. De egyik szakaszát teljesen át kellett neki írni; az egyházzenei hangzást katonazenére cserélni. Eredeti formájában így hangzott ez a rész: A harangok kondúltára Örömtrombita ropog, Tíz-húsz hegedű trillára Öt-hat bot dobja kopog. A muzsikák szent királya Ezer síppal sír, zeng, bong, És pompás szimfóniája A tömjénfüstbe zsibong. A vershez írt jegyzetében azt is megmondja Csokonai, hogy az orgonát nevezi itt a muzsikák királyának, s hogy ezekben a sorokban a „muzsikai szerszámok hangját" akarta követni „a magyar nyelv harmónikusságát megmutatni." Ha már át kellett dolgoznia, nem elégedett meg azzal, hogy a harangot és tömjénfüstöt a katonai témához illőbb szókkal cserélje fel, hanem tökéle­tesítette is a muzsikai szerszámok utánzását, egé­szen a magyar nyelv lehetőségeinek határáig. Mint Beethoven kilencedik szimfóniájának utol­só tételében a miniatűr rezesbanda, úgy zendül meg A békesség és hadi érdem-ben a hangszerpa­rádé: Jámbor zörgéssel tsördül azon egy minutában A' puskapromenád: a' Trombita türtt reze tördeltt Hangra ropog, közzé zendűlnek az erdei kürtök 'S a' buta rézdobokon fabotok repedeztetik a' bőrt 'Sir a' lágy Klarinét, dobog a' dobok1 apja' gorombán 'S a' tsörgők nesze köztt fenekét veri döngeti tölgy­domb; Akkordál öblös hangon a' tompa Fagótnak Réz nyaka. Most egyedül ábrándozik egy vagy két hang, Majd pedig egybezavarva zsibongnak 's a' megeresz­tett Trombita-dob-sípszó harsog, kopog, énekel, ordít, 'S a' tsengö tányért némítja a' tábori Tambur. Megtartottam az ódon helyesírást,_mert így még meglepőbb a hangzás merész modernsége. Csokonai sokszor zavarba ejti olvasóját nyelvte­remtő ötleteivel. Diákos nyelvgyötrés ? Idejétmúlt barokk mesterkedés? Vagy a modern líra hang­festő bravúrjainak lángeszű megsejtése ? Az Estvéről írt fiatalkori mesterverse akár Ver­laine őszi sanzonjának előgyakorlata is lehetne: Gyengén leheg, alig piheg, tán még elszenderedett, Minden erdő, forrás, ferdő álomba keveredett. Azt mint rengő, a kerengő patakok úgy altatják, A víz pereg, zörög, cser eg; áfák csak úgy hallgatják. (A rengő talán már magyarázatot kíván: bölcsőt jelent.) A békesség és a hadi érdem késői verse Csokonai­nak. Huszonnyolcéves korában írta a halálraíréit tüdőbajos poéta. Diákos virtuskodást is érezhetünk még benne, de valami búcsúzkodó tökéletességet is. A parádé leírásának első néhány hexametere netovábbja a szemléletességnek: a könnyű női ruhák hullámtarajként torlódnak a nézők nyugta­lan tengerén: Megzendül egyszerre örömlármával az Ekhó Pest palotáji között a' népnek tengere zúgbúg Hempelyeg és muselin habokat tol az újpiatz öblén. Az utolsó sorokban pedig labdázni kezd vissza­hang a katonazene hangjaival, a Gellérthegy át­hajítja a Várhegyre: Szétt zúzik az Ekhó a' kemény szirtokon 'S elterül a' hangpor a' Pesti homokon. •pest egyetlen akkori újságja, a Vereinigte Ofner und Pester Zeitung természetesen hírt adott a rendjelek kiosztásáról. „Tegnap nyilvános díszünnepséget tartottak itt, amelyen Buda és Pest lakóinak ezrei igen élénken részt vettek ... A császári és királyi katonaság díszlépésben vonult el a királyi fenség (József ná­dor) előtt, csengő lószerszámokkal, síppal és dob­bal." A mai Engels téren már semmi sem emlékeztet az egykori új piac homoksivatagára. „Pest palo­tái" közül, amelyeket Csokonai itt látott, egy sem áll már. Az utolsót, az 1790-ben épült Marokkói udvart most bontották le. De egy kis poétái támo­gatással ide tudjuk képzelni, a Mávaut pályaudvar mögötti gyepes, bokros térre a százhatvanöt évvel ezelőtti díszszemlét, a katonák négyszögben felál­lított sorfalát, s középen a nádor díszsátrát: Az újságra bámult Pest-Buda 's a' bátor Vitézek' közepén áll egy pompás sátor. Kétfelől a' sátor bársony ajtajánál Márs 's a' városokat őrző Minerva áll. Felibe az örök Dicsőség fényben száll, S lebegő szárnyakon fenfügve trombitái. Mi tagadás, ezek már kedvetlenebb sorai a vers­nek. Konvencionális rímeikben nyoma sincs a hexameteres sorok játszi csengésének. De annál érdekesebb a díszsátor és a három szobor, amit itt leír Csokonai. oajnos, sem képes ábrázolás, sem más leírás ^ nem maradt feniraz ünnepélyről, ezért nem ítélhetjük meg, hogy valóságos szobrok díszítet­ték-e a nádor sátrát, vagy Csokonai képzelte őket oda, a nagyobb pompa kedvéért. Nem lehetetlen, hogy a különleges alkalomra ideiglenes gipszdeko­rációt csináltattak. Divatosak voltak akkoriban az efféle építmények, diadalkapuk, némelyikre plasz­tikus díszt is rögtönöztek. De Csokonai szobrai­nak valódiságában mégis kételkedünk. Először is: a sátor tetején trombitáló Dicsőség a késői barokk metszeteknek közhely figurája. Ilyet sokat láthatott Csokonai, de csak papíron. A metszeteken persze lebeg a figura. A barokk oltárképeken is repkednek hasonló lények. De hogy egy díszsátor fölé ilyen lebegő szobrot füg­gesztettek volna fel, Calder mozgó plasztikáinak előfutáraként, az nem valószínű. Az „ajtó", vagyis a bársonyfüggöny elé állított két figurával meg az a baj, hogy egyikük régi isme­rősünk, a másikra viszont semmi támpontunk nincsen. A városvédő Minerva (Athéné) várbeli, Szent­háromság téri szobrát Csokonai is jól ismerhette: 1784 óta állt ott a kúton. (A kútfigura történetéről már előző számunkban olvashattuk Polgár Károly cikkét.) Majdnem bizonyos, hogy Csokonai erről a szo­borról vette a mintát, mikor városvédő Minervá­ról beszél. Viszont teljesen valószínűtlen, hogy 1801-ben szobrászok vettek volna róla gipszmin­tát, vagy pláne, hogy lefuvarozták volna a Várból Pestre az új piacra. A másik versbeli szobor, Mars alakja viszont teljesen költöttnek látszik. Honnan is keríthettek volna egy hadistent akkor Pesten Minerva szobra mellé? Minden arra vall, hogy Csokonai találta ki ezt az egész szobor-díszítést, hogy versének nagyobb fényt adjon. így hát rajtakaptuk Csokonait, hogy költői jo­gával élve szuverénül bánik a valóság nyersanya­gával. Vagy ahogy ő mondta egyszer: tisztességesen füllent. Vargha Balázs 42

Next

/
Oldalképek
Tartalom