Budapest, 1966. (4. évfolyam)

6. szám szeptember - Bolgár László (Párizs): Helsinki ma és holnap

Helsinki látképe 1966 nyarán. Az előtérben — egészen a tó végéig — fog felépülni jövő évtől kezdve az új, korszerű városközpont BOLGÁR LÁSZLÓ (Párizs) Helsinki ma és holnap Ha az ember a nagy történetű Budapesten vagy a kétezredik évén túl levő Lutéciában lakik, akkor Helsinki szerényebb múltja aligha gyakorol rá mély hatást. 1550 táján alapították e kis halászfalut, s csak nagy sokára lett várossá, majd végül 1812-ben fővárossá, A legutóbbi évtizedek gyors fejlődése ellenére Helsinki lakosainak száma 1965-ben még nem haladta meg az 510000-et, 1975-ben pedig megközelítő becslések szerint eléri a 614 ooo-et. A finn főváros lényegében ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint korunk legtöbb nagyvárosa. Csakhogy itt még bonyolítja a helyzetet a tenger, mely három oldalról veszi körül a várost, sőt öbleivel mélyen behatol az ipari- és lakónegyedekbe. A régi, immár történetinek mondható Helsinki úgyszólván egy félsziget déli csücskén, arccal a tengernek helyezkedik el; nincs mód arra, hogy a már említett Budapest vagy Párizs mintájára tetszőleges irányban terjeszkedjék. Aki az utóbbi időkben Helsinkiben járt, kellemesen tapasztalhatta, hogy az épületek, az utcák és a közlekedés zsúfoltsága még távolról sem éri el a máshol látott katasztrofális méreteket. Annál meglepőbb, hogy a kormány már évek óta tervszerűen foglalkozik a város, főként a belső város újjárendezésének gondolatával. A legeredetibb a finneknél talán éppen az, hogy nem várták be a huszonnegyedik órát, hanem cselekvésre határozták el magukat, mielőtt még késő lenne. Nyilván ez az oka annak is, hogy nem kapkodva, összefüggéstelenül és kompromisszumok alapján keresik a megoldást, hanem higgadtan és átfogóan igyekeznek megrajzolni a jövő Helsinkijének körvonalait. Egyelőre valóban csak a körvonalak megrajzolásánál tartanak, viszont ezek immár elég tisztán állnak előttünk. Egy világhírű várostervező-mérnök: Alvar Aalto vonta meg őket. Helsinki polgármesterének elnökletével már 1958-ban bizottságot létesítettek, az állam a főváros, a vasutak és a mérnökkar képviselőinek részvételével. Ez a bizottság már a rákövetkező évben Alvar Aaltót bízta meg az előzetes tervek kidolgozásával. Aalto és munkatársai öt álló esztendeig dolgoztak Helsinki újjárendezési tervein. Tavasszal Párizsban egy nagyobb kiállítás keretében láthattuk a maketteket, legutóbb azonban a helyszínen is meggyőződhettünk róla, milyen hatalmas fába vágták a finnek fejszéjüket. Első fényképünk azt mutatja, ami ma a látogató szeme elé tárul: Helsinki látképét, északról déli irányba tekintve, a háttérben a tengerrel, jobb kéz felől a Mannerheim sugárúttal (Mannerheimintie), baloldalt pedig a Töölö-tóval (Töölönlahti), amely mögött a vasúti vágányok a központi pályaudvaron összefutnak. A második fényképen már az Aalto-féle újjárendezés makettje látható, csaknem ugyanazon szögben. A változás első pillantásra szembeszökő! Alvar Aalto abból a megfontolásból indult ki, hogy a régi, hagyományos központhoz történeti okokból nem szabad és gyakorlati okokból nem is érdemes hozzányúlni. Az utcák aránylag szűkek, kiszélesíteni semmi esetre sem lehet őket. Lakásnegyedek építésére nincsen hely, az állami- és középületek viszont — beleértve az elnöki palotát és a minisztériumokat — nagyobbrészt itt helyezkednek el. Ha hozzávesszük, hogy ebben a régi városközpontban bonyolódik le a főváros üzleti életének java, akkor megértjük Alvar Aaltot, aki a történeti Helsinkinek a jövőben egyfajta cité vagy city szerepét szánta. Amennyiben a kiváló építész terveit végleg elfogadják — és ez bizonyos módosításokkal nagyon valószínűnek látszik —, akkor a történeti negyed északi határától kezdve, a félsziget tölcsérszerű kiszélesedő részén építik ki az újabb, modern központot, a XX. sz. második felének jellegzetes Helsinkijét. Ez a központ, amelynek helyét két első ábránk mutatja, annyiban önként adódik, hogy itt áll mindenekelőtt a parlament, az önálló finn állam jelképe, ennek közelében pedig a központi vasútállomás, a főposta, a nemzeti múzeum és a távolsági autóbuszok végállomása. Ezek körül fognak felépülni azok a gazdasági és kulturális jellegű intézmények, melyekre a további fejlődés szempontjából elengedhetetlenül szükség van. Csak később és fokozatosan lehet gondolni arra, hogy a ma még javarészt erdő borította északi városvégeken további húsz, korszerű lakónegyedet létesítsenek. Az újjárendezés ily módon végeredményben kb. 250 km2-nyi területet fog érinteni. A tervek elkészítésénél mindenekelőtt az ún. infrastruktúrára, azon belül is a közlekedésre kellett tekintettel lenni. Ehelyütt elsősorban az autóbusz-végállomásról kell beszélnünk, hiszen annak terve készen áll (1. 3. ábránkat), csak a munkálatok kezdetének időpontját nem tűzték még ki. Az autóbuszoknak annál is nagyobb jelentőségük van a finn közlekedésben, mivel a gyér vasúti hálózatot mindjárt közutakkal pótolták, a városban pedig rövidesen megszüntetik a villamos-közlekedést. A vasút továbbra is befut majd a központi állomásra, de fedett föld alatti pályán, míg az 1. ábránkon is látható rendező részleget a város északi szélére, Pasilába fogják áthelyezni (a posta központi elosztó szerveivel egyetemben). A vasútvonal fölött fut majd az új és nyilván döntő jelentőségű autóút, mely el fogja ragadni az elsőséget a Mannerheim sugárútról, és amelynek mindkét irányban négy pályája lesz. Az autóút kijáratát több, egymás fölötti emeletben tervezték meg, hogy a hosszú kör- vagy lóhere alakú megoldásokat elkerüljék. Ugyanakkor ezen a helyen, a Töölö-tó végénél, hasonlóképpen egymás fölött elhelyezkedő teraszokat szándékoznak építeni, főként a parkolás számára, de nem feledkeztek meg az üzletekről és szórakozóhelyekről sem. 4. ábránk jól mutatja a megoldás lényegét. De Alvar Aalto messze túlmegy a közlekedési problémákon. Amint elhagyjuk a Töölö-tóra nyíló, háromszögletes teraszt, eljutunk arra a ma még rendezetlen, külvárosiasan ható területre, amelyen a 20