Budapest, 1966. (4. évfolyam)

1. szám április - Szűcs István: Budapest népességének alakulása

Egy város lakosságszámának változását tehát két tényező eredményezheti, az egyik a természetes népszaporodás, a másik a bevándorlás, illetőleg elvándorlás. Elsősorban ezeket kell figyelembe venni a város múltjának vizsgálatánál, vagy a jövőre vonatkozó előreszámításoknál. A főváros jelenlegi területén 1941-ben 1 713 000 fő lakott. A második világháborút követő első népszámlálás 1949-ben történt és akkor 123 000 fővel alacsonyabo, vagyis 1 590 000 volt a lakosság száma. A természetes népszaporodás Villamoson (Gyuris Gyula felvétele) évek elején számottevő, majd egyre csökkenve 1956-tól kezdődően negatív értékűvé vált, évente 2—3000 fő volt a természetes fogyás. Budapest természetes népmozgalmának főbb adatai a következők: Időszak Élveszületés Halálozás Természetes szaporodás Egy éven aluli meghaltak iooo élveszülöttre Időszak 1000 lakosra Természetes szaporodás Egy éven aluli meghaltak iooo élveszülöttre 1936—1940 I3>4 12,8 0,6 99,5 1946—1950 16,2 II,I 5,1 8l,6 I95I—1955 I7>5 i0,0 7,5 63,3 1956—i960 9,9 IO,I —0,2 50,2 1961 8,4 9,6 —1,2 42,2 1962 B,I 10,4 —2,3 45,6 1963 8,6 10,2 —1,6 42,1 1964 9,O 10,3 —I,3 40,7 Budapest népességszámának növekedésében a természetes népszaporodásnak nincs lényeges szerepe, döntő tényező a bevándorlás, pontosabban a bevándorlás és az elvándorlás különbözete. A bevándorlás A bevándorlás alapvetően két tényezötöl függ. Az első és legdöntőbb a budapesti munkaerőhelyzet alakulása. Budapesten a munkahelyek száma igen nagy, itt helyezkedik el az ország termelő potenciáljának kb. 45%-a, ugyanakkor a közlekedés, a kereskedelem és a különböző szolgáltató ágazatok is egyre jobban fejlődnek. A legutóbbi időben végzett számitások szerint a munkába állítható férfiak 99%-a, a nőknek pedig több mint 90%-a dolgozik, ami gyakorlatilag a lakosság teljes foglalkoztatottságát jelenti. Ezt egészítik ki a vidékről naponta bejáró dolgozók, az ún. ingázók, akiknek száma kb. 170 000. Budapest környékén a foglalkoztatottság ugyancsak magas. Ez eredményezi, hogy a budapesti munkahelyek számának emelkedése esetén a fedezetet, tehát a szükséges munkaerőket csak a bevándorlás útján lehet biztosítani. Mivel a főváros természetes népszaporodása negatív, e folyamat keretében a munkába állítható lakosság száma is csökken, tehát a már meglevő munkahelyek betöltéséhez is folyamatos bevándorlásra van szükség. A bevándorlás másik tényezője a vidéki munkaerőfelesleg alakulása, vagyis, hogy az ország különböző területein milyenek a munkavállalási lehetőségek, illetve, hogy e munkahelyek milyen keresetet biztosíthatnak. A bevándorlás okai között természetesen több más tényezőt is találhatunk, mint például a nagyváros vonzereje, vagy a lakáshelyzet; a bevándorlás nagyságrendjét azonban az előbbi két tényező határozza meg. Mindezeket a feltételezéseket a legutóbbi évek eseményei egyértelműen igazolták. A bevándorlás 1960-ban volt 3 legmagasabb, amikor Budapest népességének a bevándorlási többletből eredő szaporulata 41 000 főt ért el. Ebben az időben a budapesti ipar dolgozólétszáma nagymértékben, évente 15—20 000 fővel növekedett. A mezőezt követően igen változóan alakult. A születési arányszám (1000 lakosra számított élveszületések száma) a terhesség megszakítását szigorító jogszabályok hatályba lépését követően igen magas értéket mutatott, a legmagasabb 1953-ban volt, 21,2%o • A szigorítást enyhítő későbbi intézkedések, illetve a korlátozásokat úgyszólván teljesen feloldó rendelkezések folytán a születések száma egyre jobban csökkent és a mélypontot 1962. évben érte el, amikor az arány 8,i%0

volt. Ezt követően a születések száma lassan emelkedett. Az arányszámok utóbbi 15 évben bekövetkezett alakulását az 1. sz. ábra szemlélteti. A születési arányszám a megfigyelt európai nagyvárosok közül egyedül Bécsben és Prágában volt ilyen alacsony. A Budapesten észlelt folyamat az európai szocialista országok nagyvárosaiban is megfigyelhető, bár a szélső értékek között ilyen nagy ingadozás nem volt. A többi európai nagyvárosban a születési arányszám évről évre egyenletes szintet mutat — Nyugat-Európában 12—15, Észak-Európában 13—18 ezrelék között. A születések számának Budapesten megfigyelt nagymérvű csökkenése különös korösszetételt eredményezett. 1964-ben például 76 000 öt éven aluli gyermek élt Budapesten és ugyanakkor — ugyancsak öt éves korcsoportot véve alapul — az 50—54 éves lakosok száma ennek kétszerese, 154 000 volt, de még a 65—69 évesek száma is lényegesen meghaladta az öt éven aluliakét. A születések számának nagymérvű csökkenése átmenetileg kétségkívül bizonyos előnyökkel jár. Az egyes családok viszonylatában növeli az egy főre jutó jövedelmet, össz-társadalmi méretekben csökkenti a bölcsőde és óvoda ellátás, az iskoláztatás fenntartására, illetve fejlesztésére szolgáló munkamennyiséget, anyagi és pénzügyi eszközöket, továbbá általában a társadalmi fogyasztást. Nagyobb távlatban azonban ez súlyos veszélyt rejt magában. Amikor ugyanis a kislétszámú évfolyamok munkaképes korba érnek és ezzel egyidejűleg a nagylétszámú évfolyamok nyugdíjas korba kerülnek, a társadalmi termelés egy főre eső hányada jelentősen csökken és ezáltal a fogyasztás és felhalmozás lehetőségei egyaránt mérséklődnek. A halandóság A természetes népszaporodás másik tényezője a halandóság, melyen belül a csecsemőhalandóságot (az egy éven aluli meghaltak száma 1000 élveszülöttre vetítve) külön szokták vizsgálni. A csecsemőhalandóság Budapesten a felszabadulást követően jelentősen csökkent és az utóbbi években arányszáma 40—45 ezrelék körüli értéket mutat. Ez nemzetközi viszonylatban még mindig elég magas és az ismert adatok szerint egyedül Bukarestben hasonló, Varsóban és Bécsben alacsonyabb (30-as arányszám). Az észak- és nyugat-európai nagyvárosokban, továbbá Prágában sokkal kedvezőbb a helyzet, az arányszám 15 és 25 között változik. A halálozási arányszám a felszabadulást követően ugyancsak jelentősen csökkent és az utóbbi 10 évben 9—10,4 ezrelék között változik — ami nemzetközi viszonylatban kedvező érték. A halandóság kedvező alakulását mutatia a meghaltak átlagos életkora, amely 1950 és i960 között a férfiaknál 51 évről 61,5 évre, nőknél pedig 56,4 évről 66 évre emelkedett. Az 1959—60. évi előzetes halandósági táblázatok adatai szerint a születéskor várható átlagos élettartam férfiaknál 65 év, nőknél 70 év. A természetes népszaporodás — mindezek eredőjeképp — az 1950-es 27