Budapest, 1966. (4. évfolyam)

6. szám szeptember - Zelk Zoltán: „Hová valósi ..."

<2elk Szitán lŐúDÚ Dill ŐSI... Mint mindenki mástól, tőlem is de sokszor kérdezték: Hová való? S nekem mindenki másnál nehezebb volt válaszolni. Volt amikor ezt feleltem : miskolci, volt amikor ezt: szatmári vagyok. Mert Érmihályfalván születtem, néhány évtizeddel azután, amikor az Ér még az Óceánba futott, de hat hónap múltán szüleim Szilágysomlyóra költöztek, majd kétéves koromban Miskolcra. S ha emlékezetemből előhívhatok is egy-két szilágysomlyói pillanatfelvételt, az emberi tudat küszöbét mégis csak Miskolcon léptem át. Ha a kérdés, hogy hová való az ember, a gyermekkornak szól, akkor miskolci vagyok. De ha az emberré válás esztendeinek, amikor barátaim lettek a lovak, kutyák, lankák, gyümölcsöskertek, amikor barátjukká fogadtak a szerszámok és a szántóföldek titkát ismerő férfiak, akkor szatmári vagyok. Ezért hogy amikor már évek óta Budapesten éltem, előbb a Józsefvárosban, majd Zuglóban, még sokáig vidékinek hittem, vallottam magam. Pedig nem így volt. Ma már visszanézve tudom: ha nem is hetek, de hónapok alatt budapestivé váltam. Otthont találtam talán a Józsefvárosban? Azt nem, azt csak évek múltán Zuglóban, s azt is egy asszony, az első, s ma már tudom az egyetlen, építette körém. De valamit, ami az otthonnál is több, már kezdetben kaptam Budapest egyik legápolatlanabb, kalmármód épített városrészétől: a patriotizmus érzését. Mert mit is kaptam valójában? Arcokat. És hangulatot. És színeket és szagokat. Mint szomszédjaimat ismertem a kapuk előtt üldögélő öregeket, az úttesten focizó gyerekeket, a házmestereket, a rohanó újságárust, s a kerület bolondjait is, mert az is volt néhány, afféle Józsefváros falu bolondja. És milyen kék volt hajnalban a József körút! Nemcsak az égbolt, de a levegő is. S milyen ismerős volt, milyen emlékidézően ismerős ma is a Rákóczi tér illata, a csarnokból kiömlő gomba, hagyma és baromfiszag. Mikor ezt írom, már nyúlok is régi verseimhez. Hogy ifjú lelkemnek otthonnál, lakhelynél több volt ez a városrész, magamnak is a verssé vált emlék bizonyítja. De tudja már, hiába áll ott, £ mankója hiába suhog, partra vonják a teli hálót \ a razziázó hekusok. i Fölröppen a galambok csokra, fordul, cikázik, meglazul, kibomlik és a párkányokra • lassú hullással visszahull. A kialvó hold füstté lobban. Kinyit a csarnok. Kosarak, ládák közt fanyar forrás csobban — szivárog a friss gombaszag. A Rákóczi téri padokra kiül a munkátlan sereg, csak nézik a rozsdás halomba gyűlő lehullott perceket. A pad támlájára hajolva csak ülnek, ülnek, ülnek ott, csak ülnek, mint akik horogra várják a tegnapi napot. í Hazám volt ez a táj is nékem, e süppedő sikátorok, í hajdanvolt hajnalok vizében most is bokáig gázolok. { ) És ami kék volt, egyre kékebb. < És hegedű és cimbalom. ! Ott imbolyog, bármerre lépek, árnyékom a régi falon. QcíntliULHUL hajnní, 1933 És kék és kék és egyre kékebb és megpattan a cimbalom, a küszöbről még visszanézek, nem dübörög már a falon, nem hullámzik a tánc árnyéka, egy eltaposott hegedű gyermekhangon fölnyüszít néha és kék és kék és keserű. Kék cilinderéből a hajnal fákat varázsol s házakat, kis kurvák szomorú kalappal szállnak az ablakok alatt. Mert mindig is volt, aki szárnyal, mert mindig lesznek angyalok, akik ha törött, sáros szárnnyal, de soha, sohase gyalog. Egy féllábú koldus zihálva áll a tejszínű hold alatt, tört mankójával hadonászva felkölti a galambokat. A ztán az első otthon Budapesten. Az ágyra/\ járás esztendei, az udvarfenékre süllyedt # V szobák után, melyeknek ablaka sohase látott se napot, se holdat. Az első szoba, melynek egy fürdőszoba az ikre. És hol van ez az otthon! Zuglóban, melyről ezt írtam egyszer: a szegények Budája. Nekünk az volt Irénnel, Budánk volt, a Rákospatak menti lapályon is Széchenyihegyünk és Rózsadombunk. Ismertük a grundok mindenegy fűszálát, a Rákospatak vizének kotyogását, és mit tagadjam, sóvárogva néztük a házakat, melyeket kert övez és esténként láncáról elengedett kutya őriz. Hadd nyúljak megint egy régi versemért. ÜíüjjJé i k uhjjík Mint éber lelkiismeret virrasztják át az éjszakát vonítva, sáros-borzosan a zuglói kutyák. Mint borzas lelkiismeret: üzérek, kapzsik szelleme, úgy szűköl egész éjszaka a környék száz ebe. Kíséri száz dühös torok sárral verekvő lépteim, köröttem füstölgő mezők a város szélein. Mezők, melyből egy-egy karéjt szeltek az éhes emberek: villákat, gyárat őrzenek a zuglói ebek. „Övé e föld, e fák, e ház, kifestett falak közt remeg s számolja pénzét. . . Ugy vigyáz, •• erre ne nyújtsd kezed! Vigyázz! Vigyázz, ha erre jársz! Szemünkből láng csap! Látod-e? S csattog fogunk, a kapzsiság s félelem fegyvere!" Ezt csaholják száz kerítés mögött a szolgaállatok, vicsorgó fogaik közül az ember vicsorog, ki szöges lécekkel védi kicsiny ravaszdi életét s ebek torkán kiált felém: itt semmi sem tiéd . . . Itt semmi sem tiéd ... A szél is vonit már, a szárnyas eb: „Itt semmi sem ..." Megyek tovább s füttyszóval felelek. Mi lenne, ha füttyömre most előtörnének a kutyák s mögém szegődve vágnának az éji réten át a város felé! Nyomomban ha csatakosan és veszett üvöltéssel száguldnának, mint lázadó sereg ... Hová valósi voltam is akkor? Szatmári? Miskolci? Budapesti? Zuglói voltam. Ha Budapest valamelyik másik részében volt dolgom, visszajövet leszállva a 67-es villamosról, olyasmit éreztem, mintha hosszú út után vonatról lépnék le városom pályaudvarán. S már nem a Ferencváros, nem az MTK pályára mentem vasárnap meccset nézni, hanem az Öv utcába. A másodosztályú ZSE, a Zuglói Sport Egyesület szurkolója lettem, akinek nem Sárosi, nem a kis Takács a kedvenc futballistája, hanem a Fekecs III. Micsoda diadal volt, mikor ez a szegény kisegyesület fölkerült az első osztályba! Igaz egy év múlva kiesett. De a szívemből sohasem. Persze, majd minden nap volt dolgom a város más tájain, s hadd hivalkodjam vele, Pestújhelytől Óbudáig, Rákosfalvától Soroksárig úgy ismertem Budapestet, s ismerem ma is, hogy behunyt szemmel is bárhova eltalálnék. Mikor az újsághírt olvastam, hogy a Fóti úti menhely lakói utcán talált faszeszt ittak, láttam is a Lehel piac bódéi mögött a hosszú egyenes utcát, láttam a halálba szilveszterező munkanélkülieket. Ezért, hogy ebből a budapesti újsághírből is vers született. CSZÍJmazIM CL QzMl ú tő N Ilyen zenét tenger se tudhat, sem a vihar, ily harsogót, se százezer motor, mint itten e rossztüdejű horkolók . Orral, fog közt, sípoló mellel fújják .. .fölszáll és összecsap száz szörnyű hang. És szinte csobban és habzik, amint megdagad 7