Budapest, 1966. (4. évfolyam)

4. szám július - Mesterházi Lajos: Levél a Várból

Két történet i. Mr. Horváth csak egyetlen szót tud magyarul.i Ezt mindjárt közli, és én mindjárt nem hiszem. Ilyen nincs. Mr. Horváth megjátszsza magát. Iszom egy pohárkával a gátlást oldani, és nekiveselkedem az angol társalgásnak. Ha már az estély gazdái olyan szépen rám sózták. Mert Mr. Horváth kultúrattasé, és hát: „kultúrembert a kultúrembernek!" Furcsa világ az ilyen estély. A tolongó vegyes közönség, amely a vendégi mivoltban mégis egyneművé lesz. A nemzetközi, a helyi és a magyar ételkülönlegességek a messzi városban, amelyek a háziasszony ügyességével érdekes egyvelegben találnak harmóniát. Az urak hosszú pohárban, szódával, jégkockával isszák a barackpálinkát. Gyermektenyérnyi porcelántányérkán esszük a pörköltet, falatka villával, foszlós kiflit harapunk hozzá. Nos, kultúremberek vagyunk, és társalgunk angolul. Vagyis ami engem illet: egyfajta francia-német keveréknyelven, angol szavakkal. Mert Mr. Horváth csak angolul beszél és csak egyetlen szót tud magyarul. Nem hiszek neki. Kár. Mert amúgy tetszik ez a csöndes fiatalember, hamarosan látom: barátságos és müveit is. (Az ember akkor mondja más emberről, hogy müveit, ha az körülbelül annyit tud a világról, amennyit ő. Ha észrevehetően kevesebbet tud az illető, akkor: primitív. Ha észrevehetően többet: akkor: nagyképű, szakbarbár, lexikonfejű, tudálékos stb. Mikor hogy.) Az arcán keresem a „régi" vonásokat; nem találom. Svéd is lehetne, ha szőke volna, ezzel a hosszú, szikár arccal; olasz is lehetne vagy spanyol, de ahhoz meg nem illik a hűvös, szürke tekintet, és a gesztenyeszín haj is vékonyszálú. A szemét nézem, meg a száját. A szeme amerikai. És a szája: amerikai egyenfogsor, kétfelől amerikai egyenráncok. Nem hiszem azt az egyetlen szót, nem igaz. Ha azt mondaná, semmit sem tud, hamarább elhinném. Ismerem a külföldieket, próbálkozásukat a magyar nyelvvel; mire átlépik a hegyeshalmi határt, mind tud legalább annyit, hogy „köszönöm", „tessék", „igen", „nem" , „szeretlek", „szép kisasszony", „bor", „kisvendéglő", ki-ki az ízlése szerint, de biztos, hogy legalább négy vagy öt szót. Már kíváncsiságból is az egzotikus nyelv iránt. Olyan, hogy „egyetlen szó" — nincs. Igaz, Mr. Horváth még nem lépte át a határt Hegyeshalomnál; Mr. Horvathnak a nagyapja lépte át azt a határt még a század elején, kifelé, örökre. És az unokája látja most a hitetlenségemet, és újra bizonygatja: igenis, ő csak egyetlen szót tud magyarul, a nagymamájától tanulta. Ki is mondja azt az egyetlen szót. És akkor elröstellem magam a gyanakvásomért. Az az egyetlen szó fölényesen bizonyít. És nemcsak azért, mert ilyen szó nincs az angolban, legföljebb csak lefordítható angolra valamiképp. Mosolyog Mr. Horváth, ahogy kimondja, és olyan szájában a szó, mint egy ballada utolsó sora, vagy mint egy Bachpraeludium végakkordja {itt, ennek az előkelő estélynek bizarrul másnemű hangulatában), egyszerre sok mindent megold és felold: ,>zsírós kenyér". II. Mint a zsíros kenyér, puritán és tartalmas volt egykor az életünk. Mint a zsíros kenyér, amit ettünk, vacsorának is, csemegének is. Az újjáépítő időkben, a boldogult Nékosz időkben . . . Egyszer mustár is volt hozzá, egyszer meg kovászosuborka. Bizony, gyönyörű, érett kovászosuborka. Elszállt az este az emlékezéssel. Az utolsó autóbusz is kiment a Várból» vendégem a telefont nyaggatja taxiért. Taxi nincs. Csak figyelmes taxiszolgálat van. Figyelmesség az is, hogy nem veszik föl a telefont, ha nincs kocsi, megtakarítják a forintomat. És kedvesek az üde női hangok, amikor végül jelentkeznek, hogy „Budán e pillanatban csak Kelenföldről küldhet ek, de talán húsz perc múlva ..." Üdék, pedig csinálják napi nyolc órán át, és kedvesek, pedig ki tudja hány százszor emelik föl a telefonkagylót, vagy félezer szer is egy nap, és mennyi türelmetlenség, bizony, még gorombaság is, amit hallanak. Kedvesek, holott be sem mutatkoztunk egymásnak; a fizetésüket sem aszerint kapják, hogy kedvesek-e vagy unották, sőt, még borravalót sem várnak. Egyszerűen csak kedvesek, és ez csodálatos dolog, hogy ilyen is van. De most föl sem emelik a kagylót, már több mint egy órája. Taxi nincs. Egyáltalán nincs. Sem Budán, sem Pesten. Vendégem próbálja a hatszor kettest, azután a hétszer kettest, meg a nyolcszor kettest. Próbálhatná a kilencszer kettest is, mindegy: az automata tudvalevően hat szám után kapcsol, és ez az egész csak olyan mosolyognivaló játék a „titkos számmal" .Játsszák a pestiek, mint a lottót. És néha nyernek. Addig játsszák, amíg fölveszik végre a kedves lánykák a hétszer kettőre, vagy nyolcszor kettőre, és talán taxi is van. Vendégem fáradt, én is fáradt vagyok. Nehezen szánom rá magam, végül is — muszáj. Mert taxi nincs, taxi olyan kevés van Budapesten, hogy leszokunk róla, inkább gyalog megyünk, vagy korábban indulunk, vagy inkább akármit. Elszámítja magát az, aki taxira számít. De néha mégis — muszáj. Hát muszáj. Elkérem a telefonkagylót és föltárcsázom most már én (hiszen az újságíró mégiscsak tud egyet és mást), nem a hétszer vagy hányszor kettőt, hanem a taxivállalat valódi titkos számát. A hátsó kiskaput. És jelentkezik a kedves női hang. „Drága elvtársnő, az ezerkétszáz pesti taxi mind úton van a nagy magyar éjszakában ? Vagy mind lerobbant? "„Ezerkétszáz taxi!" Gyöngyözőn kacag. Mert milyen érvvel is válaszolhatna? Ezerkétszáz taxi! No persze, abból ennyi javításban van, TMK-n van, nincs éjjeli sofőr, és aki van, abból ennyi meg ennyi szabadságon van vagy beteg. Ezerkétszáz taxi! Hol van az?! De azért van. Küldi máris. Mert ez a titkos szám, a hátsó kiskapu. Vendégem köszöni, aztán szomorúan mosolyog. — Tudja, hogy húsz évvel ezelőtt én nem ültem volna bele ilyen taxiba? Visszamosolygok, szomorú vállrándítással. — Én sem. Húsz évvel ezelőtt, a zsíros kenyér korszakában, nem ültünk volna bele a protekciós taxiba. így igaz. És most sem szívesen ülünk bele. (Bizony életemben másodszor tárcsáztam azt a számot ma; több mint egy órai meddő kettesek után.) Egyáltalán, van olyan ember, aki szívesen ül bele? Jó ég tudja, talán van. Talán van, aki szereti, hogy „kivételezett". De nem! Én azt hiszem, a legtöbb ember sokkal inkább szeretne az első üzletben, protekáó nélkül kapni villanyboylert, könyvszekrényt, nyári terilén szövetet nyáron, Hágó szövetet télen, vesepecsenyét, joghurtot, vagy bármit: jobban szeretne csak úgy, egyszerűen kapni. Mert a legtöbb ember nagyon utálja a protekciót. De ha muszáj, hát muszáj. Az ember néha fél tőle, hogy a puritánkodás ma már olyan fellegjárás, talán visszaüt még a jellemre is, mert nem illik az időbe: szerep. Húsz évvel ezelőtt bizony megmondtam volna a kisasszonynak, a kedves, gyöngyözőn kacagó kisasszonynak: „Én ilyen taxiba nem ülök!" Igaz, húsz évvel ezelőtt pénzem sem volt rá. Most mit csináljunk? Vissza a zsíros kenyérhez? Vagy több taxi kellene. Sokkal, több. És persze, a taxi csak példa. Mesterházi Lajos 39