Budapest, 1966. (4. évfolyam)

4. szám július - Ijjas Antal: Honfoglalás (tárca)

HDNFOBIfllflS Nem autóroncs volt ez, de karosszériátlan ronda démon, láncain felvontatva csüngő elátkozott kocsidög — kissé alacsonyan lógott s a betongödörben alatta dolgozóknak meg kellett hajolniok. A motor, csodák csodája, valahogy épen maradt az összeütközésben. Azt keresték, mi eshetett vele. Egyszercsak végiglőtt a csarnokon s a szabálytalanul kiabáló dörgéstől megreszketett a levegő. Mind tudták, megáll. A dörej mögött imbolygott a könnyű lüktetés, amit csak gyakorlott fül hall ki; az is elárulja, hol sérült. Mindük véleményét a gödörből előbújó piszkos, szikár fiatal férfi összegezte: — A kompresszor! Mintha csak erre várt volna, az üvegtető alatt lógó hangszóró dobozából halk zörej hallatszott, amint bekapcsolták az irodában. Lágy lélegzet közeledett a mikrofon felé. Aztán mellből beszélő, világos női bádoghang: — Durai Miklós mérnököt várjuk az irodában. Ismétlem, Durai Miklóst várjuk az irodában. A mérnök az olajfoltos kék kezeslábasban nem törődött vele. Megint a motor felé fordult és azt mondta könnyebbülten: — Szóval a kompresszor ... Hát rendbe lehet hozni, ha a biztosító ragaszkodik hozzá! — Körülötte a szerelők nem mutattak lelkesedést. Halvány, lányos arcú, nagyon magas fiú emelkedett fel mellette az autó hasa alól, szintén kék műhelyruhában. Összenőtt szemöldökéig kenőcsös, és mivel reggel nem ért rá borotválkozni, arcán kékes-fekete árnyék, akár a puskapor. Szólt, suta tisztelettel, hogy az pimaszságnak hatott: — Mérnök úr, várják az iro ... — a többi a torkára forrt Durai öldöklő pillantásától. — Te itt vagy még? Régen letelt a melód. És fizetetlen túlórát nem vezetsz be? Hogy is hívnak ?... Aha, te vagy az az új pécsi fiú. Az unokabátyádtól örökölted a helyet. Érettségiztél! — és a fiút vizsgálgatta. Annak összeérő fekete, vastag szemöldöke közt, éppen középen, valami kékes színeződésű szemölcs volt, mint valami indiai kasztjelvénv. Még csak három nap óta volt a garázsban. Balogh, a „legöregebb" szakmunkás a garázsban — negyvenkét évével úgy hatott itt a fiatalabbak közt, akár a Himalája — rászólt a mérnökre, gyöngéden: — Menj már no! Zsófi úgyse hagy békében, amíg nem mész! Az kedvetlenül kászálódott ki a motor alól: — Valami SZTK-ügy miatt hí. Ráérne akármikor, a fene egye meg! A hangszóró, mintha csak társalogtak volna, megint megszólalt: — A fene egye meg, Miklós, az Öreg várja, ne bolondozzon, jöjjön mindjárt... — Lélegzetvételnyi szünet, majd mégegyszer, kísértetiesen az ő hangján, elkeseredetten : — A fene egye meg! A férfiak szédülnek a röhejtől. Ez jó pofa mégis, olyan igazán belevaló lány ez a Zsófi, ez ért a nyelvükön és kemény rendet tart köztük. A mérnök intett Baloghnak: — Na, csináljátok tovább! — és rászólt a segédmunkás fiúra: — Te meg gyere s eridj! — és mentek olajban, kenőcsben és verejtékben ragyogva, a benzinfüsttől kék, koromtól vastag levegőben, az összevissza futó labirintusokon és a csoportokban dolgozó szerelőkön át. A maszekgarázs-korában pár tucat munkással dolgozó üzemnek az államosítás óta több mint kétszáz embere lett; a két rengetegszéles külső-józsefvárosi utca közé szorult földszintes műhelyeket szükség szerint, hirtelenében építették hozzá, akár a földre rendetlenül szórt dobozokat, még a mikrofonokat is házüag eszkábálták össze és szerelték föl, s mint a vadméhek odúiban zümmögött itt dühödten a munka. Ez volt Budapest egyik legvénebb és legfiatalabb javító-garázsa. A legvénebb, mert legrégibbek közül való s a legfiatalabb, mert akik itt dolgoztak, azokból éppen az a Balogh volt negyvenen felüli. Még az 1957-ben szerelőből lett igazgató is csak harmincnyolc éves volt, és az elmúlt évben való külföldi tanulmányútja óta halálos-boldogtalanul álmodott a vékonyfalú, üvegtetős dobozok helyett betontorony-kolosszusokról, legalább is tíz-tizenkét emeletről a föld felett, hat-nyolc emeletnyiről a föld alatt, óriásfelvonókról, és képzeletében az üzem elnyelte már az egész háztömböt, el az egész városrészt. Éppen Durai, a legfiatalabb mérnökük volt a terveinek egyik bizalmas embere. — Na — kérdezte az az oldalán ügető fiútól — miért maradtál ? Restellkedő választ kapott: Kondor Lajos rajzai — Érdekelt. — Éppen ideje. Eleget lődörögtél az első napokban. — Azt hittem először, lepra egy hely! — mondta a fiú nyíltan. — Milyen volt az érettségid? — Amiatt nem vettek föl egyetemre. Két egész héttized. — Miért? A fiú vállat vont: — Sok volt a családi zűr otthon. — Mik voltak? — Az öregeim elváltak. — A fiú szlengben beszélt és nyilván abban is gondolkodott. — Apám elköltözött, azután elváltak, azután újra megházasodott, és erre az anyám is férjhezment. De azt hiszem, őmiatta robbant le ez az egész. — Árnyalatnyi keserűség sem volt abban, hogy anyját okolta. Inkább józan kiábrándultság. Hozzátette: — Csak három éven át tartott az összevisszaság. — És te? — Anyám szüleinél voltam az utolsó két évben. Az apró irodák üvegfalain át napfényszint öntő fénycsövek világítottak elébük. Durai — huszonhat évével alig nyolc évvel több, mint a fiú — habozva nyúlt zsebébe az éppen csak kissé összekenődött könyvért. — Hát ha érdekelnek a motorok, nem bánom, tartsd meg, nekem van másik is otthon. A fiú vonásai megrezzentek. — Kösz! — Állva maradt mikor bepillantott a könyvbe, az ismerős differenciál — és integrál-jelek közé. 10