Budapest, 1966. (4. évfolyam)

1. szám április - Granasztói Pál: Budapest és más európai fővárosok

Dunaparti Vénusz Mácsai István festménye mányokra alapozott fejlődésnek hű képét mutatja. Modern toronyházak szöknek fel már többfelé a Temze-parton s a belvárosban, új városrészek is hellyelközzel a slumok helyén; — ha valaki időnként látogat ide, mindig talál újat is a város korábbi belső képében. Erről, ennek urbanisztikai sőt esztétikai jelentőségéről szólni itt nincs mód s hely.7

S ezért befejezésül érintem még röviden az egyik legkevésbé ismert, s az eddigiekhez képest talán kevésbé is attraktív fővárost: Stockholmot, mert ennek újabb fejlődése még jellegzetesebben az előbb jelzett irányba, a belső megújulás irányába halad. Stockholmot Észak Velencéjének mondják, s e közhely igazságát, nemrégen mindkét városban járva, helyben kellett hagynom. Stockholm a változatos, szinte áttekinthetetlen víztükrök kaleidoszkópszerű vibrálását mutatja, e vizekben tükröződve él ez a megkapó, a vártnál sokkal szebb város, hegyek koszorújában, kis halmokon, hidak, csatornák, szigetek tömkelegével. Hajók sokkal inkább tartoznak képéhez, mint bárhol más fővárosban, köztük nagy tengeri hajók is. A hidak, a partok sokasága folytán a gépkocsiforgalom, a város nappali folytonos mozgása is inkább egybelátható, mint másutt, szinte hangyabolyszerű. Még a vonatok is alagutakon a közepéig jönnek be, a felszínre, hidakon át. Város és mozgás együttes képe tehát sehol az eddig felsorolt városokban nem olyan nyilvánvaló s megkapó, mint itt — nem a forgalom nagy mérete, hanem az egybeláthatóság folytán. De egy másik mozgás is látható — nem a napi mozgás, fluktuáció, hanem a város átalakulása. A romantikus, tornyos városháza — a budapesti Parlamentéhez hasonlóan vitatható formáival, de ugyanolyan elvitathatatlanul nagyhatású, sőt nagyszerű központos elhelyezésével kicövekeli a város közepét. Másik közepét képezi közel ide a budai Várnegyedhez hasonló méretű s elkülönültségű, szigeten fekvő óváros. De a harmadik közép, ugyancsak közel ezekhez, már új: öt új hatalmas, domboldalon emelkedő toronyház — irodaház — együttese, tövükben az új, színes, mediterrán nyüzsgésű, többszintes gyalogos centrummal. S a század elejéig kialakult belső városrészben máshol is, de még inkább hozzá csatlakozóan, az összvárosképben innen is onnan is jól láthatóan tornyosulnak az újabb épületek, magas házak, ilyenek csoportjai, új városrészek. Olyasféle átépülés, bővülés folyik itt szemünk láttára, (s ilyen folyik Moszkvában, Milánóban is) amilyen Párizsban, Bécsben, Budapesten történt a múlt század derekán, végén. Csakhogy az megállt, ez meg folyik tovább. S egyre inkább egy vonzó, színpompás, változatos nagyváros izgalmas összképét, a múltból eredő, de a jövő felé tartó, egy valóban modern s nem pusztán új város összképét adja. Európában ugyanis a modern város fogalma csaknem szükségképpen foglalja magában a történeti múltat s az arra alapozott továbbfejlődést. Ehevenyészett, sokkal bővebb kifejtésre is érdemes áttekintésből befejezésül csak kétféle végkövetkeztetést szeretnék levonni. Az egyik Budapestnek a már eddigiekben is részleteiben jelzett, annyi hasonló főváros tükrében talán objektívebben mérlegelhető értéke. Vitán felüli, hogy kontrasztos, tágas, változatos táji fekvése, s az ehhez kisebb hibák ellenére is jól igazodó eddigi kiépülése a maga egységében, dimenzióiban, összképében, áttekinthetőségében úgyszólván hasonlíthatatlan érték. E városban az áttekinthetősége miatt is érzik jól, otthonosan magukat az idegenek. S talán érzik e nagyszabású, tágas kiépülésben, a valóban főváros jellegben, központosságában, elevenségében a vitalitást. Itt nem dinasztiák működtek, hanem a magyar nép egésze tette s teszi folyamatosan fővárossá, eleven, fejlődő várossá. Valami szeretetre méltó, vonzó van hát Budapestben, s ezt részben ilyen, a városképben is tükröződő vonások teszik. Szerény történeti emlékeink ebben 'A szerző most elkészült doktori értekezése részben e témát érinti. az összképben alig vetekedhetnek más fővárosokéval, de aki megszerette ezt a várost, s van érzéke hozzá, érzi bennük a helyi jelleget, értéket, a többszörös rétegzésű történeti múltat,egy tragikusnak is mondható történelmi sors pecsétnyomait. A várbeli magányossá lett Magdolna torony nem az esztétikai érték teljességével, hanem többszörös várospusztulás mementójaként, egyben egy nép s egy város megmaradása, a mindent túlélés emlékműveként mered fel szemünk előtt! Érezhető továbbá olyan emlékekben, mint a Lánchíd, a Nemzeti Múzeum s mások, egy méltóságteljes, magas színvonalú, puritán klasszicizmus, érezhetők olyan szerény kis maradék együttesekben, mint a Deák téri, a Kálvin téri, a reformkori Pest sajátos biedermeier urbanitásának nyomai. S látható itt egy néhány évtized alatt sugárutakkal, körutakkal tagolt, tornyokba, kupolákba szökkent, impozáns méretekben s tervszerűséggel kiépült folyammenti századvégi nagyváros — ilyen egységben, áttekinthetőségben, koncentráltságban szintén csaknem hasonlíthatatlan. E népnek sajátosan kettős arculata is érezhető, látható mindebben: érzéke, hajlama az egyszerűhöz, az ésszerűhöz, a méltóságteljeshez, s olykor fellobbanó — kupolákban, Parlamentben, Vigadóban testet öltő szertelenségei, temperamentuma. A másik végkövetkeztetés a jövő fejlődésre vonatkozik. Hiszen eddig jóformán csak az e század elejéig kialakult belső Budapestről szólhattunk. Ez a jellegzetes, az ismert, a valóban központ; s a külső városrészek fejlődése ellenére előreláthatóan az is marad. A történeti eredetű fővárosok mindegyikében így történik — az újabb, a külső fejlődés hosszabb idő, olykor évtizedek múltán nyeri el jellegzetes vonásait, válik szerves, ismert, hozzánőtt részévé a városnak. Az Étoile környéke Párizsban, a Nagykörúté is nAlunk valaha nyers s kietlen külső vidék volt, fél évszázad után vált belsővé, központivá, megszokottá, otthonossá. A külső fejlődés mégis jelentős, sőt jellegzetes már most is Budapesten; ma már pl. a Gellérthegyről nézve nappal szembeötlik a külső új városrészek, lakótelepek fehérlő gyűrűje, éjjel neonfényes koszorúja. A hajdani sötét, csatornázatlan, poros külvárosok hűlvén! A fejlődés másik ;

ránya, " belcö, azonban még késlekedik s problematikusabb. Budapest kialakult egységét, urbanisztikai értékeit óvnunk kell! De nem tehetjük díszletvárossá sem, egyedül a múltat őrző relikviává! Ezért is utaltunk a londoni, a stockholmi példára (Moszkva fejlődése is efelé mutat): ahhoz hasonlóan, ha talán ovatosabban, mérsékeltebben is, meg kell találni a módját, hogyan fejlesszük, építsük, újítsuk a főváros belső képét. A sokat vitatott új toronyházak kérdése csak egyik jelentős — része ennek; reklamálásuk főként éppen a megújulás iránti vágyból, s kevésbé a területszűkéből, a feltétlen gazdasági célszerűségből ered. De vannak városrészeink, a Duna mentén s közelében, amelyek teljes megújulásra várnak — Óbudán, a Víziváros felső részén, a Ferenc- a Józsefvárosban —, itt is előbb utóbb új színfoltoknak kell, még a város látképében is észrevehetően megjelenniük. Legfőbb tennivalóink egyike tehát mindenképpen az urbanisztikai értékek, iellegzetességek pontos számbavétele, egyetértő meghatározása, s a meghatározott értékek következetes, erőteljes védelme. Ez vonatkozik nagy dolgoktól — így a Duna-part harmonikus, a táji jelleghez s hagyományokhoz illő további beépítésétől kezdve olyan látszólagos apróságokig, mint a szerény, mégis a mi urbanitásunk, múltunk egyik emlékét képező Rókus-kápolna megőrzése, érte némi áldozatok vállalása. Történeti értékeknek olyan fokig híján vagyunk, hogy egyrészt az ilyen egyszerűeket, a Bécshez, Párizshoz viszonyítva szegényeseket is becsülnünk kell — másrészt tágas közeikben bőven akad hely a megújulásnak. Ezért e vázlatos áttekintéssel végső soron nem is akartam mást, mint ilyen értékekre, jellegzetességekre, nemzetközi s hazai jelentőségükre felhívni a figyelmet. 13