Budapest, 1966. (4. évfolyam)

3. szám június - Nóti Ilona: Szép nyári Budapest, hogyan tovább?

Amikor Budapesten befejeződik a hivatalos színházi évad s a kőszínházak kiirják: nyári szünet — színházkultúránk hirtelen ex lex állapotba kerül. Amíg vidéki városaink — Szeged, Szombathely stb. — legalább olyan gonddal felkészülnek lakosaik és vendégeik szórakoztatására, mint a téli hónapokban, addig a főváros a nyári idényben megszűnik színházi vonatkozásban kultúrcentrum lenni. Szabadtéri színpadainkon úrrá lesz az esetlegesség, kapkodás, bizonytalanság, a koncepciók kisvárosi jelleget öltenek, s a különböző műsorok rendezői szinte már apatikusan figyelik, hogyan köszörüli tollát a napisajtó — tisztelet a kivételnek — a kín-keserwel összeeszkábált nyári produkciókon. Eddig legalábbis ez volt a képlet. Január I-vel azonban végre megszületett a Fővárosi Szabadtéri Színpadok Igazgatósága azzal a céllal, hogy a legexponáltabb három szabadtéri színpad — Margitszigeti, Városmajori és Bartók — műsorainak világvárosi színvonalát intézményesen biztosítsa. Az idei évad produkciói már jelzik a távlati elképzeléseket is: a Margitszigeti Színpadon a hagyományokhoz alkalmazkodva magas színvonalú nagyoperákat, vigoperákat, daljátékokat, balettelőadásokat és időnként szabadtérre alkalmas prózai előadásokat mutatnak be, a Városmajori Színpadon főleg komolyzenei hangversenyeket, kamaraoperákat, operakeresztmetszeteket, balettesteket rendeznek, a Bartók pedig — profilja miatt a nagy névadó iránti tiszteletből, új nevén Budai Park Színpad — a nagyoperettek, a nagy revük, könnyűzenei hangversenyek és új, hazai musicalok színpada lesz. Már a műfaji rendeződés önmagában is ígéretes tett a konszolidáltság felé — megteremti a keretet bizonyos színvonalbeli igényességre. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a felsorolt színpadok rendszeresen vendégül akarják látni a világ zenei reprezentánsait is — együtteseket és szólistákat egyaránt —, igazán csak megkönynvebbülten nyugtázhatjuk, hogy három szabadtéri színpadunkon nyáron is kulturáltan szórakozhatunk. Szép, szép ... De ha meggondoljuk, hogy Szeged ünnepi játékokkal, Szombathely történelmi karnevállal, Nagyvázsony lovasbemutatókkal és egyre több vidéki városunk más-más ünnepi, jó hagyományokat megalapozó látványossággal lép a nyári szezon porondjára, mi pestiek már annak is örülünk, hogy három színpadunkat megmenthetjük nyáron is a kultúra számára? Az ember eltűnődik: fantáziánkból, ügyszeretetünkből csak ennyire futja már? A Vajdahunyad és a Citadella, a Margitsziget és a Mátyás-templom, a Halászbástya és a Duna-part, ezek az Európa-szerte megcsodált természetes kulisszák — amelyekből minden valamelyest gondolkodni tudó kapitalista már aranybányát csinált volna — bennünket még nem ihletett semmire ? Dehogynem ihletett! Kérdezzük csak meg bármelyik színházi rendezőnket — vagy éppenséggel a szabadtéri igazgatóság vezetőjét, Kerék 14 Szép nyári Budapest HOGYAN TOVÁBB? Antalt -, mindegyikőjükben rajzanak az elképzelések és ábrándok. Van, aki Hamlet előadást álmodik a Halászbástyára, másvalaki a városligeti tavon szeretné megrendezni az Egy éj Velencében-t, ismét más sportbemutatóval egybekötött honfoglalási karnevált szeretne leúsztatni a Dunán . . . Egyébként nincs olyan őspesti, akinek e tárgyban ne lenne kialakult és dédelgetett elképzelése, légyen az illető számtantanár vagy autóbuszsofőr . . . Azt viszont csak a szakemberek tudják, hogy egy ilyen grandiózus produkció mennyi pénzbe kerül. Az elöljáróban említett három szabadtéri színpad idei programja például 5 millió 400 ezer forinttal terheli a fővárost. Ebből csak kétmillió térül meg, a többi dotáció. És ez csak a forintösszeg — ehhez jön még a devizakiadás, amit a vendégművészek gázsija jelent. Kis ország vagyunk . . . Igen ? De akkor hogyan lehet, hogy Szeged egyetlen szabadtéri színpadára a nagyon sokszorosa jut annak a forintnak és devizának, amellyel a főváros három szabadtéri színpada összesen gazdálkodik? Milyen meggondolásokból jut Budapest ilyen hátrányos helyzetbe ? A Margitszigeti Színpad Már a parazsa is kihunyt a tűznek, amely a „Margitszigeti Színpad vagy Dóm tér" vitában fellángolt. Annak idején mindenki ellőtte e tárgyban a puskaporát, a vitát teljesen értelmetlen lenne felszítani. Különösen értelmetlen lenne azért, mert a kérdés nem így áll: vagy-vagy. Nagyfokú vulgarizálási hajlam és gyermeki kedély kell ahhoz, hogy a Szegedi Ünnepi Játékokat és a főváros nyári kultúréletét rivalizálásnak minősítse valaki. Ennyire azért nem vagyunk kis ország . .. Visszatérve azonban a kérdés meritumára: miután a szabadtéri igazgatóság létrehozásával végre lelkes és hozzáértő gazdát kapott a nyári Budapest kulturális élete, talán elérkezett a pillanat, hogy érdemben latolgassuk: hogyan lehetne realizálni azokat az ábrándokat, amelyeket nem csak művészi ambíciók, hanem a várható és nem lebecsülendő anyagi bevételek reményei fűtenek. Elöljáróban említettük, mekkora rezsivel dolgozik a szabadtéri igazgatóság. Arra viszont nem utaltunk, hogy ez az összeg — bár az elmúlt időkhöz viszonyítva igen nagy támogatást jelent — korántsem biztosít olyan lehetőségeket, amelyek optimálisnak (Czeizing Lajos felv.) mondhatók. Lenne azonban egy megoldás — bizonyára több is akadna, ha nagyon keresgélnénk —, amelyet nem ártana fontolóra venni. Lényegesen növelné a szabadtéri igazgatóság költségvetésére szánt összeget, sőt, négyöt esztendő múlva talán megteremtené azt az anyagi fedezetet, amelylyel az igazgatóság hozzáfoghatna — az ábrándozó színházi szakemberek bevonásával — egy reprezentatívabb nyári produkció hagyományainak megalapozásához. A megoldás a fővárosban nyaranként szanaszét működő szabadtéri színpadocskák megszüntetése lenne. Köztudomású, hogy Budapesten majdnem minden kerületben működik egy ilyen-olyan nyári színpad, ahol egyre csökkenő érdeklődés mellett, tikkasztó augusztusi estéken csordogál a magyar nótával egybekötött esztrád. Ezek a szabadtéri színpadok mintegy húsz esztendővel ezelőtt jöttek létre, abban az időben igen fontos népszórakoztatási funkcióval. Húsz év azonban nagy idő, a közönség már nem azonos azzal a bármilyen látványra szomjas publikummal, amelynek az érdeklődését erősen befolyásolta a látvány ingyenes volta. A színpadok viszont megmaradtak, s amellett, hogy enyhén szólva nem éppen ízlésnemesítő feladatot látnak el — a meglevő, művészi erőket objektíve is képtelenség ennyi felé szétszórni — rengeteg pénzbe is kerülnek. Kerületenként százezrekbe kerül egyegy nyári évad. Szüntessük meg ezeket a produkciókat, vagy alakítsuk át a színpadokat egy héten kétszer vetítő szabadtéri mozikká. Az így megtakarított összeg igen jelentős summát jelentene évente. Ha ezzel a pénzzel a szabadtéri igazgatóság gazdálkodnék, a Fővárosi Tanácstól kezdve a főváros és az ország lakosságáig mindenki jobban járna. Napjainkban minden vonatkozásban a gazdasági élet racionális átszervezésének korát éljük. A nagy leszámolások és felismerések ideje ez — ami idejét múlta, az csak teher számunkra, s hiába áldozunk bármennyi anyagi és erkölcsi energiát reá, az élet nedveit nem tudjuk beleinjektálni csak azért, mert valamikor hasznos és jó volt. Új formák, új ihletés, új koncepciók kellenek. Nagy vívmányunk volt a kerületi szabadtéri színpad? Megtette kötelességét — most másra van szükség. A világért se gondolja senki, hogy ezeket a szentségtörő gondolatokat elsősorban valami turista-centrikus, valuta-mámor gerjedelmelc szülték. Budapest nyári kulturális és szórakozási lehetőségeinek megreformálását elsősorban nem az idegenforgalom, hanem saját igényeink, ízlésünk, a budapestiek, a hazai közönség iránti megbecsülés követeli. Természetesen senkit nem fog rosszkedvre hangolni, ha ezek a reformok az idegenforgalmi mérleget is kedvezőbbé teszik. A turisták ugyanis általában csak akkor költenek pénzt valahol — ha van mire. Ez azonban már külön cikktéma lenne . .. Egyelőre kezdjük meg a fejtörést: szép nyári Budapest, hogyan tovább ? Nóti Ilona