Budapest, 1947. (3. évfolyam)

3. szám - LESTYÁN SÁNDOR: Egy szobor, hegedűszóból öntve

LE ST IÁM SÄ niton EQY SZOBOR, HEQEDŰSZÓBÓL ÖNTVE J ^em én neveztem el így Petőfi dunaparti szobrát, hanem Jókai. 0 mondta a leleplezés napján, ünnepi beszédében : »A Petőfi-szobor a legdrágább emlék a kerek földön, mert a legcsengőbb ércből van öntve : csupa hegedűszóból készült . . . Reményi Ede nagyobb csodát művelt lantjával, mint Orpheus, mert ő a köveknél nehezebbet mozdított meg : a nemzeti közönyt, s meg tudta szelídíteni a minden fenevadnál erősebbet : az akkori policájt. Reményi Ede érdeme áll legelői a szobor létrehozói között.« Mért, hogy oly kevesen tudnak, írnak erről? Mért mostohagyermeke Reményi Ede e város történetének, holott Görgey tábori zenésze volt, Viktória angol királynő udvari hegedűse, Liszt, Wagner, Victor Hugo és Edison barátja, Brahms felfedezője, a magyar dal palatínusa, a nemzet hegedűje, a Repülj fecském szerzője, aki a szabadságharc leverése után elsőnek játszotta el nyilvánosan a Rákóczi-indulót a Nemzeti Színház színpadán egy síró és tomboló tömeg előtt? A magyar zenetörténet nem ad neki helyet »a nagyok« között, talán azért, mert Liszt Ferenc a cigányokról és cigányzenéről írott könyvében (Des bohémiens et de leur musique en Hongrie, Paris. 1859, majd magyar fordításban Pest, 1861) azt írta róla, hogy »Reményi eszménye valószínűleg a cigányoké« ; talán azért, mert bolondos, bohócos természete már kortársaival összeférhetetlenné tette; talán azért, mert Joachim — aki vele egyidőben hódított hegedűjével — mélyebb, költőibb művésze volt a vonónak, mint ő? Nem akarunk vitába szállani a hegedűs Reményi Ede helyének megállapításában a magyar zenész-Pantheon halhatatlanjai között, de ugyanakkor helyet kérünk számára abban a másik Pantheonban, ahol szabadsághőseink, s az elnyomatás ellen küzdő magyarok emléke van feljegyezve. * * * Egy életrajz és két hosszabb tanulmány megírása után még mindig rendelkezésemre áll egy sereg ismeretlen adat Reményi Edéről, ami mind az ő portréját színesíti, gazdagítja. 1848 március 15. kilencvenkilencedik évfordulóján, Petőfi legnagyobb napjára emlékezve, a költő szobrának Reményivonatkozásait szeretném elmondani; hiszen ez a szobor a Dunaparton szinte összenőtt a nap ünnepével. Az ünneplők búcsújáróhelye, anélkül, hogy Jókai idézett szavai óta egy hang esett volna arról, aki teremtette : Reményi Edéről. Jómagam, ha a szobor tájára visz utam, mindig hallom a hegedűzengést, Reményi hegedűjének csengését, az ország minden tája felől, ahogy itt összefutva és egyetlen harsogásba olvadva érccé váltak, emlékművé merevedtek, s a verssorokat kísérik, melodramatikusan, égig szárnyalón: rabok tovább nem leszünk! Ma talán nem tűnik csodálatosnak, nagyszerűnek, »tettnek«, hogy 1860 végefelé, az emigrációból hazatért Reményi Edének, aki éppen Kiskunhalason hangversenyezett, eszébejutott : Petőfi Sándornak nincs szobra a hazában! De ha arra gondolunk, hogy még csak néhány hónapos volt az októberi diploma és a Pátens, Bach alig mondott le, a Kisfaludy-rekviem és a Kazinczy-ünnepély csak kezdetét jelentette az úgynevezett »tüntetési korszaknak«, s a nemzeti öntudatraébredés még alig-alig vetett lángot, (hogy aztán lángragyúlva egy kiegyezésben végződjék!) ha ezekre gondolunk és hozzáfűzzük, hogy Prottmann rendőr-81