Budapest, 1947. (3. évfolyam)

2.szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték

It E \ RDEK AM) It ÁS A gyermekkor a legtöbb ember emlékében úgy él. mint a gondtalan boldogság aranykora. A legtöbbünknél talán azért, mert az idő ködén át álomszerűen, elmosódottan látjuk a régi gondokat, a puszta tényeket, amelyek diáktréfákká szelídülnek, s nem emlékszünk többé arra, hogy annakidején mily fájdalmas csapások voltak ezek. Nem, a gyermek nein boldog, épp azért nem, mert gyermek : másodrendű és mellőzött tagja a társadalomnak — legalább ő így érzi — és mentől hamarabb szeretne felnőni, szabadulni a gyermekség nyűgétől. Hát még az olyan idealista, mint Nyilas Misi, aki azt képzeli, hogy a gyermekek csak tudatlanságból, ostobaságból gonoszak, s a felnőttek, akik mindent tudnak már, bölcsen választhatnak a jó és a rossz között, természetes, hogy a jót választják. Az ilyen idealistákra mindig és mindenütt fájdalmas csalódás vár, s a legtöbb gyermek, mire megemberedik, föl is hagy az ideálok kergetésével. Talán csak az író nem, ő örök gyermek marad, hisz abban a reményben él és alkot, hogy írásaival megváltoztathatja a világot. Ennek a kipusztíthatatlan optimizmusnak a levegője csapott meg a Nemzeti Színházban Móricz Zsigmond remekművének fölújításakor. Megelevenedett előttünk az iskola, amely most, a színpadon époly teljes, lezárt világnak tűnt föl, mint egykor, életünkben, királyával, az igazgatóval, jó és rossz minisztereivel, a tanárokkal és polgáraival, a gyerekekkel. Aztán egy pillanatra kinézhetünk a külvilágba : látjuk a szinte alvó Debrecent a századforduló táján, a hóborította Nagytemplomot, s körülötte néhány elesett figurát : egy vak öregurat, akinek a diák szokott fölolvasni, s aki álmait számokra váltva megteszi a lutrin ; egy tengődő dzsentri-famíliát, amelynek széltoló fia egészen másfajta álmokat lát, s van képe ellopni a nyertes lutri-cédulát a diáktól, hogy a lopott pénzen lányt szöktessen egy régen jobb napokat látott házból. A csirkefogó bűnei miatt Misin akarják elverni a port, s neki jóformán egyetlen szavába kerülne a leleplezés, ha nem szégyelné úgy magát a más, egy felnőtt, az egész világ aljassága miatt. Szinte-szinte tragédiába fordul a játék, Misire kicsapatás várna, s tán börtön, ha a megszöktetett lány levele fül nem oldja a feszültséget. Másutt talán megalkuvásnak vennők ezt a megoldást, itt nein az : az örökgyermek író optimizmusa csendül ki belőle. A felnőttek világa sem teljes egészében ostoba és gonosz, kivételek ott is vannak. Ezt a bölcs derűt tükrözte az előadás is Gellért Endre rendezésében, Varga Mátyás szép díszletei között, amelyek közül különösen kettő, a repkénnyel befuttatott kollégiumudvar s a Nagytemplom képe sokáig emlékezetes marad. A diákok temperamentuma, mozgása, hangja pontosan megfelel régi emlékeinknek, s a főszereplő. Gobbi Hilda, szögletes mozdulataival, rosszul szabott ruhájában. rajongásával, félszegségével saját kamaszkorunkat idézi. Társaságban nem tud mit kezdeni kezével, lábával, nem mer tisztességesen leülni egy székre, s úgy jön be, mint aki legszívesebben már ki is menne. Bárhogy tiltakozik is ellene, csak az iskolában érzi otthon inagát : ott minden mozdulata természetes, s amikor igazgatója vallatás közben, mintha megfeledkezett volna róla, hátatfordít, úgy ugranék ki az ajtón, mint a nyúl. Az iskola világából főként Major Tamás és Kőműves Sándor alakítása ragadott meg. Az előbbinek könnyű csapda lehetett volna az igazgató szerepe, egy kifelé inorózus, de lelke mélyén aranyszívű ember figurája. De Major nem fél attól, hogy groteszk mozdulataival megnevetteti a közönséget : az alak ettől hiteléből nem veszít, egyéni jellemvonásokban pedig csak gazdagodik. Valkay tanár úr, Kőműves megformálásában szintén egyéniség : őszinte, lelkes pedagógus, aki a maga emberismeretét többre tartja papiros-igazságoknál, s akiből a szolgálati évek kiölhették a fegyelmező erőt, de a tanítás szenvedélyét nem. A kitűnő együttesből Somogyi Erzsi nevét emeljük még ki : Viola kisasszonyt alakította ő. egyetlen reális gondolkozású és mozgású tagját egy lecsúszott, álmodozó családnak. Kamasztörténet ez is, egy csalódás története ez TizenllíMtMC* is, sőt szakszerűen nézve taiiyoR szinte jobb, szabályosabb dráma az előbbinél. Csak az a kettő között a különbség, hogy az egyik mű szerzője Móricz Zsigmond, író volt, a másiké pedig Paul Vandenbergh, színpadi szerző. Egy kis hím-bakfisról szól a történet, akit anyja nevelt, s aki valósággal szerelmes az anyjába, oly féltékenyen őrzi. Pedig az anya szép, fiatal, jómódú, és nem óhajt végérvényesen lemondani a férfiakról. Szerelmi ügyeit mindaddig sikerül fia előtt titokban tartani, amig csak össze nem kerül a híres íróval, aki a fiúnak is bálványa, atyai barátja. A viszony kipattanása nagy megrázkódtatást idéz elő a gyerekben, de aztán minden elcsendesül, s az idős pár egymásra találhat a házasság révében. A darab egyetlen értelme játéklehetőséget adni egy fiatal színésznek, s minthogy a Művész Színház Dékány László személyében egy kitűnő, tehetséges fiatalembert fedezett föl, az előadásnak is volt értelme. Ezer színe, hangja, mozdulata van annak a ritka, szinte leányos bájnak a megszólaltatására, amit eddig bitetlenkedve láthattunk divatlapok jól nevelt, jó társaságbeli úrficskáin. Ez a figura századunk Cherubinoja lehetne, ha szerzőnknek annyi arányérzéke lenne, mint Beauinarchais-nak, s tudná, hogy ily kecses, gyönge vállak nem bírnak el egy egész drámát, főként nem egy ilyen Oediusz-komplexummal fölhízlalt házassági háromszöget. Háromszög-darabot ma már csak akkor lenne szabad írni. ha az író legalább három új figurát tud alkotni. Ha csak egyet tud. ő is így jár : mihelyt ez az egy kimegy a színről, üres marad a színpad, még ha olyan kitűnő színészek vannak is rajta, mint Lázár Mária vagy Ajtay Andor. A felvilágosodás megnyirbálta az istenek tekintélyét, a forradalom a királyokét, s a polgári kor az egyenlőség szavát írta föl zászlajára. A társadalom nagyon jó használ vette az egyeidőségnek, a színjáték azonban kicsi híja, hogy bele nein pusztult. Mert a színjátéknak, legalább is a nagy drámának, emberfölötti emberekre van szüksége, királyokra, inithikus hősökre, akik egész népek sorsát hozdozzák, így érezzük csak bukásuk pillanatában, hogy velük egész világ dőlt romba. A polgári dráma története nein más, mint az írók kétségbeesett erőlködése egy új drámai hőstipus megteremtésére, s ez az erőfeszítés kudarcba fulladt a romantikusoknál éppúgy, mint az iránydrámánál, Hebbel neoklasszicizmusánál éppúgy, mint Ibsen szimbolizmusánál, Shaw bölcsességénél és Pirandello metafizikájánál. Ragyogó színdarabok íródtak, de nagy dráma egy sem. A sokféle irány közül talán a naturalizmus volt a legátfogóbb jellegű, inert nemcsak a drámát próbálta megújítani, hanem a színjátszást is : természetes mozgást, beszédet kényszerített rá a színészre a klasszikus ágálás és deklainálás helyett. Alapjában véve kétesértékű vívmány volt ez, inert a színházat elidegenítette a nagy dráma adekvát konvencióitól, maga a naturalizmus pedig nem tudott nagy drámát létrehozni. Az emberfölötti ember helyett típusokkal kísérletezett valami olyan elvi megfontolás alapján, hogy egy embertípus bármelyik kiragadott alakja képviselheti a szípadon a típusába tartozó összes többi embert. A kísérletek hamar kudarcba fúltak, egy-két kivételes remekmű, mint a Takácsok, vagy az Éjjeli menedékhely mutatja, hogy ezt az utat nem lehet folytatni, s csak néhány éve támadhatott fel újból a naturalizmus ott, ahol még nem járatta le magát, Amerikában. Az amerikai társadalom talán jobban is kedvez ennek az iránynak, mint az európai : rövidebb a történelem, s az igazi hősei sem királyok, hadvezérek, hanem pionirek, aranyásók, farmerek és desperádók. Maga a társadalom pedig, amely Európában — legalább is elvben — egységes, ott kétfelé szakad, a fehér és a fekete emberek csoportjára. Alighanem ezek az erők Léi|y jó mindhalflliii I: q f r «• K és ••inberck