Budapest, 1947. (3. évfolyam)

2.szám - RÉVAY JÓZSEF: A költő feltámadása

A kőkoporsó felirata ha nem, akkor szabad a vásár! A hetedik sor első betűje teljesen ép a kövön : E betű. Nézzük tehát, hogy szabad-e elvetni. Csak egy pillanatig tartott az egész és máris megtörtént a csoda. Végigfutottam a sorok kezdőbetűin s íme, a betűk egyszerre mintha kigyulladtak volna és máris olvastam az akrostichont : LUPUS FECIT. Hagyján, hogy a hetedik sor E betűjét nem szabad megváltoztatni, mit érdekel most engem a felirat lappangó szava? A szilánk, az áldott kőszilánk, amely itt lepattant a kőről, egyszerre meteorrá változott és tündöklő fényességet gyújtott a sír és a vers fölött. Lupus készítette, vagyis Lupus írta a sírverset s a messzeségek ködéből egyszerre kibontakozott a fiatal katona sírversének költője, Lupus. Olyasféle izgalmat éreztem, mint a varázsló : mintha rejtelmes varázs-szavakkal és hieratikus hókusz-pókuszokkal halottat támasztottam volna fel. szó meghalt, a költő feltámadott! íme, találkoztam az aquincumi költővel, az első költővel, akit Pannónia földjéről ismerünk. Nem is a költőt kerestem : reménytelen vállalkozás lett volna arra gondolni, hogy megkeressem a vers szerzőjét. S íme a titkok függönye szétvált és megjelent mögötte Lupus, a költő! Most már nem törődtem a rejtelmes szóval, most már mindent megértettem. íme, távoli századokban élt itt egy ember, aki ritmusokkal és metrumokkal játszadozott, aki versbe foglalt örömet és fájdalmat, aki élet és halál titkain elmélkedett zengő sorokban. És most már egyszerre mohó kíváncsiság rohant meg : szerettem volna közelebbről is megismerni a költőt : De hogyan induljak el? Hol keressem? Hol is kereshettem volna másutt, mint a feliratokon? Mindig a feliratok azok, amelyek a kezünkbe adják az aranykulcsot, amely-Iyel az ókori titkok zárjait felnyithatjuk. Nos, nagyon sok feliratunk van, amelyeken a Lupus-név szerepel ; ismerünk Lupust itáliai feliratokról, van savariai, vagyis szombathelyi Lupusunk, de van aquincumi is! Igen, állítólag Rómer Flóris, a kiváló régész látott egy falkarcot, a hajógyárszigeti helytartói palota egyik megmaradt faldarabján és ezen a falkarcon elolvasta a Lupus nevet, sőt azt is, hogy ez a Lupus a II. tartalék-légió, vagyis az aquincumi háziezred centuriója, mondjuk : őrnagya volt. Nem, nem, erről a Lupusról le kell mondanom, tehát ingatag alapja volna az azonosításnak, de meg mi köze lehetett a II. légió törzstisztjének a szentendrei szír íjász-közlegényhez? SZERENCSÉRE a feliratok nem hagytak cserben : van egy sírfeliratunk Szentendre területéről s ezen is ott szerepel a Lupus-név. Ezt a sírkövet egy kisfiúnak, a kilencéves Aelius Lupusnak állíttatta az apja, Aelius ... — és most megállhatunk, mert az apa másik neve hiányzik, csak betűtöredékek maradtak belőle. Mindössze annyit árul el a felirat az apáról, hogy decurio volt, vagyis városi tanácsnok ; feliratunk felfedezője szerint altiszt. Nekünk mindegy. Mindenképen lehetséges, hogy éppen úgy hívták, mint a fiát és az is lehetséges, hogy ismerte az epikureista költészet közhelyeit és ezekből nem volt nehéz összeeszkábálnia a sírverset. Hát persze, ez csak afféle játék az éjszakában. Igen-igen, a felfedezés izgalmában messze kalandozik a képzeletem ; már-már megfogtam a költőt s egyszerre csak megint kisiklik a kezemből. Pedig hiába, még most sem mondok le erről a szentendrei Aelius Lupusról, az apáról, ha csakugyan így hívták ; a fiúra nem gondolok, hiszen kilencéves gyerek nem írhatott ilyen verset. Mindenképen szeretnék ragaszkodni Szentendréhez, hiszen ott szolgált a katona, ott ismerték legjobban ; ott voltak bajtársai, ismerősei, talán rokonai is : ezek közt keresem a sírvers költőjét. Milyen furcsa : a katonának ismerjük a korát, a családi és szolgálati viszonyait, de nem ismerjük a nevét, a költőnek ismerjük a nevét, viszont egyáltalán semmi mást nem tudunk róla. De most szöget üt a fejembe a fiatal katona kettős élete. Családja Aquincumban lakott, bizonyára már nagyon régóta ; az anya és a testvér neve elárulja, hogy a család az Aelius-törzsbe tartozott, vagyis Hadrianus császár törzsébe, tehát az ő uralkodsa alatt szabadult fel a rabszolgaságból : Kr. u. 117—138 között. A szarkofág a tudósok egyhangú véleménye szerint a III. század elejéről való, nem is lehet későbbi, mert Severus Alexander császár a szír íjászokat Kr. u. 230 körül levitte Szentendréről. De hiszen most már, szinte észrevétlenül, kezd megvilágosodni a fiatal halott árnya is a messzi századok derengésében. Ha anyja és testvére az Aelius-törzsbe tartozott, feltétlenül odatartozott ő is. A sírfeliraton megmaradt a nevéből elől egy Q betű ; ez kétségtelenül megállapítható, hogy a Quintus név rövidítése . . . szóval egyszerre csak ismerjük a katona első két nevét: Quintus Aelius. Igen ám, de megmaradt a kövön nevének utolsó három betűje is: —oni. Idézem egy pillanatra húgának a nevét: Apollonia s azonnal fölmerül bennem a gyanú, hátha a fiatal katonának is ez volt a neve, csak férfinév alakban : Apollonius. A sírfeliraton megmaradt három betű ezt a gyanúmat bizonyossággá erősíti. íme, nemcsak a költő, hanem a fiatal katona is kilép az éjszakából : Quintus Aelius Apollonius. * Szép éjszaka volt ez, feltámadások éjszakája. Mire odakint hajnalodik, már színes látomásban elevenedik meg képzeletemben a néma kőkoporsó mögött az egyszerű szír család élete és halála. Látom az ifjú katonát az íjászezred gyakorlatain, látom, amint ott dolgozik Severus császár hatalmas útépítkezéseiben, látom aztán betegen Aquincumban, talán a római fürdőben, talán a szülői házban. Látom a riadalmat az özvegyi házban, látom az ulcisiacastrai tanácsnok megdöbbenését, fiatal rokona halálán. Látom a zokogó anyát, amint megbeszéli vele a sírfeliratot és látom a kőfaragókat, amint nagy igyekezettel vésik a vers szokatlanul hosszú sorait a koporsó feliratmezejére s közben néha bizony egy-egy helyesírási hibát is ejtenek. Látom a könnyes temetést és utána a fásult napok hosszú sorát. Ott üldögél a sírkertben fakó alkonyatokon Aelia Marcia, a boldogtalan anya és Aelia Apollonia, a bánatos kis testvér, megöntözik a virágokat és fátyolos szemmel olvasgatják a jólismert feliratot : . . . Boldogan így nyugszol s nem bánt már földi dicsőség . . . * Quintus Aelius Apollonius, a fiatal katona eltűnt örökre. Koporsója ott áll most a véres játékok arénája mellett, ahol valamikor bőven omlott a vér s irgalmatlanul aratott a halál. És íme, most a véres falak tőszomszédságában az élet himnusza harsan : megszólal a költő, Lupus, aki az öröm dalát zengi s_ túlharsogja a vad idők dübörgését. Évoé!—zengi a fiatal halott a sírból, Évoé! — zengi a költő, aki majdnem 1800 évig szunnyadt maga is s most, mikor kilép távolba enyésző századok ködfüggönye mögül, az élet örömét és szépségét hirdeti a késői utódoknak. 74