Budapest, 1947. (3. évfolyam)

12. szám - MOLNÁR KATA: Lohengrin fia (Elbeszélés)

Mosolyával váratlanul rámbámult, aztán: — Mondd csak — állított meg hirtelen —, emlékszel te arra, hogy éppen a mi afrikai emberünk, aki miatt most idejöttél, — vöröshajú volt ? — Emlékszem — mondtam különös meghökkenéssel. — Ne hozz zavarba. Az a kisfiú pontosan olyan, mint a másik kettő és mind a három olyan, mint Marianka. Mondom már, ne nézz így rám, még véletlenül se tudom, hogy mit gondoljak. — Hát ülj csak le, gyújts rá, tessék. Na. Hát most idehallgas. Úgy látszik tényleg rád riasztottam, de tudod, mi magunk se tudjuk, voltaképen hányadán is állunk az egész történettel. — Istenem . . . milyen történettel ? — Majd mindjárt elmondom. Neked már azelőtt is elég sokat beszéltem Wagner Gusztiról, mert téged érdekelt, szeretted ezt a nyakatekert barátságot. Mulattál rajta, meg bosszankodtál, de sose szörnyülködtél. Ez így volt igaz, de egyébként csodálatos imposztor lehetett Bencének ez a vöröshajú barátja. Valahol Sopronban együtt diákoskodtak, együtt érettségiztek s az érettségi után egy szép napon mindegyik bejelentette a maga famíliájának, hogy elmegy Amerikába. Bencének városi tisztviselő volt az édesapja, volt némi összeköttetése ideoda, valami pénzt is könnyebben összeteremtett, mint Guszti rég özvegy, aprócska, beteg anyja. Meg is szólták az ismerősök a fiút, hogy nem átallja itthagyni ennyire magányosan a kis beteg öregasszonyt. A két fiú pedig bizony elindult. El is jutottak Hamburgig. Bencének azt a szándékot sugallta a kalandos irodalom, hogy hajópincérnek szegődik. Kettőjük közül ő volt az, aki érthetően nyögött németül; Gusztinak volt egy nemzetközi értelemben is kimustrált hegedűje s az édes magyar anyanyelven kívül csak annyit tudott latinul, amennyire a szekundákról emlékezett. Egy hetük volt még Hamburgban és ez alatt az idő alatt kölcsönösen művelték egymást : Guszti himbálta és taszigálta azt a vasalódeszkát, amelyiken Bencének kellett végigvinnie egy tányér levest katasztrófa nélkül, Bence viszont hajlandó lett volna kikérdezni Gusztitól minden este a napközben tanult idegen szavakat, ha Gusztira valaminő idegen szó egyáltalán ráragadt volna. A hamburgi hét meglepetéssel végződött. Bence hajópincéri működésére senki se tartott számot, Gusztit ellenben minden várakozáson felül számontartotta egy egzotikus úrihölgy, aki valamelyik hajóirodában rajongott rá a lángszínű sörényre. S mielőtt Bence csak észbe is kaphatott volna, Guszti az egzotikus úrihölgy kíséretében már vitorlázott is valamelyik ismeretlen világrész felé. Azt már aztán csak Guszti tudta, hogyan csinálta, hogy mielőtt pedig az egzotikus úrihölgy kaphatott volna észbe, a hajó már tovább is vitorlázott arról az afrikai partról, ahol Guszti gondolatban és utólag, érzelmesen búcsút vett a hasznos ízlésű jótevőtől, s nekivágott — lévén, bár szándéka nélkül : Afrikában, — Afrikának. Azért nem vágott neki olyan nagyon. Mint később, nem csekély nehézségek árán megtudta, Alexandria volt az a város, amelyet ottlétével véletlenül megtisztelt s minthogy itt sem tudott mihez kezdeni, nem volt miért tovább mennie. Maradt tehát Alexandriában s a legnagyobb lelki nyugalommal foglalt el egy bennszülött francia családnál egy állást, amelyhez valami véletlen, s hihetőleg megint csak zseniális hajzata segítette: színkeresztény ivadék létére elszegődött héber házitanítónak. A dicsőség roppant rövid volt s mint ő mondta később, roppant rugalmas. Ezután sokáig hányódott a legfantasztikusabb nyomorúságban ide-oda. Nemegyszer megtörtént vele, hogy az éhségokozta gyengeség s a hőség úgy feldöntötte az utcán, hogy a járda közepén hanyattesve aludt el, amit különben nem vett zokon tőle senki, itt nem csak ő csinálta. Egy alkalommal szó nélkül beállt ötödiknek valami utcai zenekarba s hogy nem zavarták el, hozzájuk szegődött. Járta velük a várost estig, ekkor már megosztották vele vacsorájukat is; éjszaka pedig ellopták a hegedűjét s mire felébredt reggel, hűlt helyük volt a kenyerestársaknak. A valóság mégis az, hogy egynéhány esztendővel a hamburgi elindulás után, egy szép napon beállít a Bence zugligeti friss családalapításába valami egészen jóminőségű globetrotter-elegánciában Guszti s azt mondja : — Szervusz, nem te pakoltad el Hamburgban a hajkefémet ? — Én, a te vedlett kefédet — méltatlankodott nevető ölelkezésben Bence —, na és hol van az én bordó nyakkendőm ? És a szürke nadrágom, meg a tenniszcipőm, meg a . . És a disznóbőrneszesszerem, a drapp vászonhuzatos ! Az hol van ? Guszti értelmetlenül bámult rá. — Nahát. Hát látod, ilyen vagy te — mondta aztán lehangolt csodálkozással. — Azelőtt néha gondoltam is rá, hogy hálátlan természeted majd rossz hatással lesz rám. Kiderült, hogy Karióban él egészen rendes életet, jólfizetett állása van egy ötóraitea-zenekarnál és tanítványai vannak, akiket hegedűlni tanít, hihetőleg több errehivatottsággal, mint a legelsőket héberül. Bence tulajdonképen még azt sem tudta, pártütő barátját melyik földrészre vetette ki sorsa annakidején és Guszti jnost szédületes gyorsasággal és készséggel pótolt Bence ismereteiből minden hiányzót. Amikor azonban Mariankáról is tudomást szerzett, váratlanul megcsöndesedett, kifogástalan Hiedelemben ette végig Marianka ebédjét és már csak az egzotikus úrihölgy történetét mondta el háromféle variációban, akinek az istenek kegyetlensége nem engedte meg, hogy valaha is megtudja szabadító lovagjáról, vajh ki ő és merre van hazája. — Ha egyszer Lohengrin meglépett ! — mosolygott Mariajika, aki elég okos asszony volt ahhoz, hogy a vendégét illetően hamarosan eligazodjék. gyébként Bencéékhez a világotpróbált ifjú ugyancsak majdnem keresztapának érkezett : Marianka éppen akkortájt várta — már a közeli napokra — akkor még a legelső fiacskáját. Szép karcsú asszony volt mindig, hibátlan alakjára különösen kényesen büszke; erősen méltatlankodott is most magában, hogy éppen ilyenkor kapta ezt a tengerentúlról került vendéget. Ez most már mindig így fog visszaemlékezni rá ? Bence a többit már frissiben beszélte el nekem akkor: — Na, hát ismered Mariankát, vele a dolog úgy állt, hogy restelte magát, eleinte elő se akart kerülni. Nem is tudott egészen fölengedni Guszti jelenlétében, szörnyen bántotta határozottan jelentékeny széptelensége. Még rám is haragudott, miért nem rendeztem a dolgot úgy, hogy ő, Marianka, láttatlan maradhatott volna — mondjuk — a legbelső szobában. De ezt meg se csinálhattuk volna, mert Guszti nálunk töltött egy egész napot. Kora reggel — dehogy reggel, hajnalban érkezett, valami egészen lehetetlen időben, egyenesen a vonatról. És csak késő este ment el, megint csak az állomásra: utazott tovább, Sopronba, meglátogatni az édesanyját. Az ott ekkor már évek óta volt fekvőbeteg a rokonság kegyelmére. Hát Guszti elbúcsúzott tőlünk és persze dőltek belőle az ígéretek. Bélyegeket fogunk tőle kapni, borítékszám, sőt zacskószám, rengeteg és egészen ritka afrikai bélyegeket, ez lesz a keresztajándék a kicsinek, úgyis gyűjteni fogja majd a bélyegeket, ha fiú lesz. Marianka szőnyeget kap, valami sivatagi szőnyeget, az Isten tudja, kik szövik 460