Budapest, 1947. (3. évfolyam)

12. szám - GYERGYAI ALBERT: Francia művészet a Szépművészeti Múzeumban

Gauguin : Csendélet arcképpel l or'jH : MepTBan npHpoAa c noprpeTOM Gauguin : Still life with portrait Gauguin : Nature Morte, avee portait féltő tudós s a tőrét emelő martalóc jelenetében mutatkozik ? Az egész kép egyetlen mozdulat, két test, két akarat találkozása, a katona durva keze s a tudós szelíd tekintete révén. Spinozára gondolunk,Rembrandt merengő bölcseire Archimedes bána tos, büszke, alig kérlelő pillantása előtt, amelyben, érezzük, ott izzik a szellem örök fölénye és fenyegetettsége . . . S mit mondjunk a másik nagy torzképes, Forain Irgalmas Szamaritánusáról, erről a csak odavetett s vázlatosnak látszó ceruzarajzról, amely, bár szerényen, ahogy egy rajzhoz illik, de a rembrandti Szamaritánus fényárnya mellől is felviláglik s a Jóság örök paraboláját oly gyengéd és patetikus von,ásókkal tudja kifejezni ? Itt mintha maga a ló is együttérezne gazdájával s vele együtt feszül és hajlik a földön fekvő sebesült fölé, hosszan elnyúlt, szinte lelkes nyakkal s már-már beszédes buzgalommal ! Másfelől mennyi kegyetlenség, a művész furcsa kegyetlensége — oly megrázó a nagyoknál s oly visszataszító az utánzóknál! — Delacroix Megrettent Lová-ban és méginkább Arabot marcangoló oroszlán-jában ! Az ijedtség és a vérszomj hibátlan ábrázolásában nemcsak a biztos és szenvedélyes vonalvezetést csodáljuk, hanem a teremtés rejtélyét, Delacroix rögeszmés alkotólázát, amely a tomboló paripa s a félelmes fenevad láttán csak a mozdulat szépségére s e szépség megrögzítésére gondol, semmi másra. Vájjon nem ez a megszálltság-e Delacroix-nak és társainak s még szegényebb rokonaiknak is egyik legdöntőbb tulajdonsága ? ... A kiállítás legtündöklőbb képe. Corot Női Arckép-e nemcsak a modell szépségével, ezzel a tütidomú, sötétszemű olasz Múzsával hódítja meg azonnal a nézőt, nemcsak a barna háttérnek, a fekete bársonyderéknek, a kék ujjnak, a fehér ingvállnak, az arc és a mell lágy testszínének szinte túláradó harmóniájával, mégcsak nem is a jélemelt kéz nyugodt és öntudatos gráciájával, hanem mert ez a remek arckép, épp Corot-nál, a tájképfestőnél, a francia arcképfestészet bámulatos töretlenségét bizonyítja, mögötte és körötte a nagy elődök és kortársak kéiprázatos sorával ! Elnézzük ezt a derűs arcot, haja és virágdíszei keretében s valami szomjas és ellenállhatatlan kíváncsisággal kérdezzük : ki lehetett ? Jelentett-e valamit s mit jelentett Corot-nak ? Talán csak annyit, mint a megrettent ló, vagv a széttépett arab Delacroix-nak, vagy mint a sokszínű almák Gauguinnek és Cézannenak? Mit érezhetett, mikor megláthatta énjének ezt a felfokozott tükörképét ? Mi lett belőle ? Mi lett Corot-ból ? Ok eltűntek, a kép itt van. hogy éreztesse, hogy életbentartsa egy holt leány szépségét, egy halott művész géniuszát s mi, kései nézőik, kissé borzongva méregetjük a művészet és az élet feneketlen örvényeit . . . Mit bámuljunk Gauguin-nél — Gauguinnél, akinek Fekete Sertéseit egy kitűnő írónk nemrég a szegény Van Gogh-nak ajándékozta ? Tahiti-i tájait s különös csendéleteit, ahol a fák és gyümölcsök majdnem élőlényekké válnak, az ember meg szép színfolttá, szelíd 455