Budapest, 1947. (3. évfolyam)

12. szám - MAJOR OTTÓ: Spleen (Vers)

Innen kezdve hónapokra elveszítjük Tóth Gáspár nyomát. Valószínű, hogy nem sokáig dolgozott Perczel és Hajnik mellett az országos rendőri osztályon. Egyébként sem jelentett új megbízatása »hivatalt«, hiszen Szemere Bertalan Közlöny-beli rendelete hangsúlyozza, hogy a bizottság »apró rendőri bajok és panaszok közvetlen elintézésével nem foglalkozik.« Egy későbbi nyom alapján azt kell feltételeznünk, hogy Tóth Gáspár 1848 őszén visszatért a műhelyébe. Úgy érezte : ott a helye, ott dolgozhat leghasznosabban az ország javára. A nemzetőrségnek és a honvédségnek egyenruhára volt szüksége. »A mintadarabok a magyar szabóknál beszerezhetők« — jelentette a »Közlöny«. A nemzetőrök és honvédek egy része saját költségén vásárolta meg a felszerelést. Tóth Gáspár műhelyében, ezekben a hónapokban, atillák és Zrínyik helyett nemzetőri és honvédségi egyenruhák készültek. Mindaddig, míg a kormány 1848 végén elhagyva Pestet : Debrecenbe költözött. Tóth Gáspár is otthagyta pesti műhelyét, 1849 első napjaiban ő is Debrecenben van. Boltja nincs, posztója, szerszáma nincs, nem dolgozhat. Felajánlja szolgálatát a kormánynak, a honvédségnek. A »Közlöny« 1849 január 28-án megjelent 13-ik számában olvassuk századosi kinevezését : »Tóth Gáspár, Hajós Sándor és Gyurkovich pesti polgárok a nagyváradi ruhabizottmányhoz munkavezetó'kül századosi rang és békeilletménnyel folyó hó 26-tól számítva kineveztettek. Debreczen, jan. 26. 1849. Mészáros Lázár hadügy minister«. Pesti polgárból — honvédszázados. A portré itt már majdnem teljes. Két »ruhabizottmánya« van a seregnek, az egyik Debrecenben, a másik Nagyváradon. Tóth Gáspár a nagyváradit vezeti. Egy levelét olvastam ebből az időből (1849 május 13.), Debrecenbe írta, »Kedves Barátom Uram« megszólítással Reményi Edének, aki Görgey tábori hegedűművésze volt, s Debrecenben hangversenyezett. Hívta Nagyváradra, hangversenyezzen ott is, hadd hallják a nagyváradiak a »Repülj fecském«-et és az »Ábrándot a Rákócziinduló felett«. Reményi Edének is barátja, hódolója. Nemcsak Edének, az egész Reményi családnak. Nincs ebben rendkívüli. Aki Petőfi első verseskötetét kiadásra segítette : a hegedű hangjáért is rajong. Reményi nem ment hangversenyezni Nagyváradra. Görgey elfoglalta Budavárát és a hegedűs rohant Pestre, a fővezér mellé. Ismét elvész a nyom, sokáig nincs megint adatunk Tóth Gáspárról. A szabadságharc leverése után hónapokig az Újépületben raboskodik. Az 1850-es évek elején azután már megint dolgozik a szabóműhely. A mester maga vezeti, aláírását (»Saldirt Tóth Gáspár«) látjuk egy számlán, amit Wodiáner Sámuelnek küldött. 1862 május 18-án azután néhány sor jelenti a pesti újságokban, hogy Tóth Gáspár szabómestert előző napon örök nyugalomra helyezték a Kerepesi-temetőben. Csak egy-két szürke sor, Petőfi nélkül, az Ellenzéki Kör és a Csendbizottság nélkül, a honvédszázadosi rang nélkül; a Vasárnapi Újság nem közölte képmását, a gyászoló közönség soraiból is csak egyet ismerünk : Reményi Károlyt, a hegedűs öccsét, aki naplójába ezt írta : »Edus barátja volt, számára is, apánk számára is több magyaros öltönyt készített. Edus Tóth Gáspárféle zsinóros ruhában, aranyrojtos Kossuth-nyakkendőben játszotta 1860 január 30-án a Rákóczit a Nemzeti színpadán. A temetés alatt szemerkélt az eső, mint ama március Idusán, s az Ég borús vala.« . . . Talán maradtak utódai, akik ezt a vázlatos arcképet fel tudják díszíteni családi relikviákkal, melyek egy öreg sublód-fiókban árvulnak, porosodnak. MAJOR OTTÓ: SPLEEN Elküldte fagyos követét a december, zúzos szelek egyre dohognak az éjben, takarója alatt is fázik az ember, — megdermed erében a vér is. Forró birodalmak a tájaim : ékes tornyok, kupolák, mecsetek, minarettek, hűs, lomha leányok, eszes kalmárok s romlottnevetésű suhancok. Hova lett palotám, hova tűnt el a kertem, a rózsalugas, meg a harmatozó fű, hol a bó'bugyogós Alival verekedtem, s a kert faragott kerítése. Vásott köve közt lesegettük a lenge, rügyezőtestű Fatimét a patakban, amint a vizet paskolta a fénybe — akár a kerti szökőkút. S ha az este leszállt, kilopózva, titokba\ damaszkuszi uccák tarka bazárját csodálta szemünk s a vidám lebujokba mulatni — zenére — betértünk. Hova zengtek a lassú, lomha dalok s a zenészek gyors dobolása mivé lett ? Idegen dalokon tanulom a zenémet, mások dalolója lettem. A mélybe, a télbe merült a világom s úgy élek e téli magányba taszítva, mint bölcs, szigorú keretébe szorítva egy távoli, trópusi tájkép. 450