Budapest, 1947. (3. évfolyam)

12. szám - TERSÁNSZKY J. JENŐ: Buta zúgolódás (Elbeszélés)

záporban kissé gyorsabban iramodott föl a gépkocsijából a villakapujátólabejáratáig. Katonáéktólfölmentődött hivatal miatt. Ott sem edződhetett meg. Hát most már ötvenen túl járt Zsenditze őméltósága. Bár húszéves korában is csak olyan tötyögő aggastyánnak tisztelhette magát, mint később. Azaz lassan csak! Jelenleg Zsenditze úr más ember. Mi történt vele? Hogyan történt? * A villa kétlakásos. Az utcára szolgáló első emelet a domb felől csak földszint. Itt laktak a házmesterék és sofőrék. A házmester katona. A sofőrt elvitték munkaszolgálatosnak. A házmesternét bombaszilánk érte. Egyszerre halt szörnyet a Zsenditze őméltóságáék szakácsnéjával. Sírjuk a kertben horpadozik. A sofőrné rokonaihoz ment vidékre a villából, közvetlen az ostrom előtt. Ugyanakkor, amikor a villa első emeletének tulajdonosai is elhurcolkodtak vidékre. Illetve csak a család. A családfő maradt. Ez Gáborffy, a valaha jól ismert, kiváló sportember. Akit azonban féloldali gutaütés ért. Jobbkarja bénán lóg, jobblábát húzza, dadog és szája torzán fölfelé ráng, ha megszólal. A szerencsétlen nyomorékot Zsenditze őméltóságáék fogadták gondozásukba. Persze nem sejtve akkor még, hogy nemcsak otthonuk, nemcsak éléstáruk, hanem beszerzési lehetőségük is mind elhagyja őket, sőt házi személyzetük közül csak a szobalány marad meg. Ezzel szemben idegenekkel szaporodott meg az óvóhely szűkös helyisége. Két úrihölgy keresett náluk menedéket, egyik idősebb, másik középkorú és ennek tízéves kislánya. Állítólag menekültek lettek légyen. Kinézésük és kilétük nem is gyanút, de biztos hiszemet gerjesztett, hogy zsidók. Viszont papírjaik kitűnőek voltak és főleg Zsenditze őméltóságáék rendes, derék, okos emberek. Tehát a menekültek ottragadhattak a nyakukon. Egy szó, mint száz, a villa, illetve az óvóhely hivatalos névjegyzéke öt nőt és két férfit mutatott ki. Dehát ezek egyike magával jótehetetlen nyomorék volt. Jött és növekedett egyre a vész. Minden korty vízért, bőrét kockáztatva kellett valakinek messze ruccannia el naponta. Meg fát vágnia. Meg minden nehéz, házkörül való munkát elvégeznie. Már most Zsenditze úr, mint egyetlen férfi, vagy vállalta ezt, vagy pedig a gyalázatot, hogy gyönge nőkkel szolgáltatja ki az óvóhelyet és magát. Ilyesmit pedig álmában sem tűrt volna meg Zsenditze őméltósága jelleme. Inkább vállalt elpuhult testével, beteg szívével akármi megpróbáltatást. Nosde hamarosan mi derült ki? Először is az, hogy Zsenditze úr elkényeztetett fizikumának nem árt a megerőltető mozgás. Másodszor, hogy beteg szíve egyáltalán nem beteg. Vagy ha az volt, akkor a testi hajszoltságban erőre kapott és mindent bír. Ugyan már kérem! Az orvostudomány is tévedhet. Van egy remek csodakuruzsló és varázslómester : a végszükség. Zsenditze urat, amint a repülőkről hajigált aknákat figyeli a légben és a dörrenéseket hallgatja a Naphegy oldalán, nyiszlett, idétlen, de követelő, rendelkező, parancsoló hang szólítja alulról a pince gádorából : — Elek-Elek-Elek! Lefele, lefele, lefele, kérlek! Nem szabad mutatnod magad, hogy kite-te-te-tedd a ve-szé-szé-szé-széhherrerrere! . . . Ez Gáborffy hangja. Dadogásba, majd köhögésbe fulladt. Zsenditze úr máskor hanyatt-homlok, engedelmesen ugrott volna rá. Most egy kis összerezzenés és ingerültség keretében viszonozza : — Ugyan! Messze bombáznak! Ne tedd magad nevetségessé már, éppen mint volt katona, azzal, hogy fönn egy repülő, ha erre is száll, majd direkte rám célozva, egy rongyfigurára lelök egy aknát. Ez marhaság! Ülj le! Majd jövök. Gáborffy dadog és harákol, de vitatja alulról, hogy a megmenekülési percent háborúban mindig azok közül való, akik szükségtelen nem teszik ki magukat veszélynek. * Zsenditze úr dohog magában odafönn. De nem mozdul. És a mérges dohogása is csinált. Valójában élvezi a helyzetet, hogy : íme, ez a bölényvadász, aki valaha oly sokszor csúfolta őt, leckéztette őt puhánysága miatt, most itt vinnyog neki, aggodalmaskodva a bátorságán, hidegvérén! Azért készakarva marad még másfél percig odafönn Zsenditze őméltósága a favágás és csevegés elől, holott már a bombázók raja eltűnt, nincs látnivaló! Üssed, a kutyairgalmát! Zsenditze úr nekihuzakodva csapkodja a cementhez a göbös, hasadni vonakodó gerendavéget. És közben társalog Gáborffyval. Az rettentően nyavalyog. Mi lesz? Meg kell dögleni! Bomba, éhínség, szomjúság, szenny! Ez mind gyilkosuk lehet, vagy lassan kihóhérolhatja őket a világból. De ha átvészelik mindezt, akkor még hátra van az, hogy át kell viharzania fölöttük magának az ostromló sereg harcának. Rémes! Tarthatatlan! Elviselhetetlen! Ez a mottója Gáborffy síránkozásának és ebbe, mint valami folyvást rotyogó üstbe az újabb főznivalót, egyre-másra dobálja bele a zagyvábbnál-zagyvább politikai, filozófiai, társadalomtudományi fejtegetéseket. Zsenditze úr únja? Ez nem szó rá! Hányhatnék már ettől! Egyetlen tény biratja ki vele ezt a nyomorékot nyavaly7

gásostul, mindenestül és ez annak tudata : hogy ő az erős, neki kell lennie itt a támasznak, a türelemnek, a könyörületnek, jóakaratnak! Huhh! be felségesen jó érzés ez! Ö volt valaha nyavalyás. Most ő a kemény legény, a fenegyerek. 440