Budapest, 1947. (3. évfolyam)
10. szám - ÖRKÉNY ISTVÁN: Budapesti ima
a képzelethez húzott, mely »az ész határozata után se hagy nyugodni«, s Giraudoux, a toronytetőn egyforma gyengéden szerette az örömöt meg a szenvedést. Mi, a harmadik nemzedék, nem szeretjük már egyforma gyengédséggel az örömöt s a szenvedést, amióta mind a kettő beteljesedett rajtunk. Ujjat húzni az Értelemmel egyenest a romlásba vezet ; tanuként elég vagyok én, ha bűnjelként itt a budai Vár . . . Mestereink nem tudhatták ezt. Az Értelemre rossz idők jártak ; mestereink e szó helyett ezt használták : Titok. Íróknál a szóhasználat veszedelmesebb, mint a tett. így cserélődtek a szók. s lépett a Tapasztalat helyébe a Szeretet. János, a legkedvesebb tanítvány, akit később olajba főztek, vénkorában már nem is szólt egyebet, csak ezt : »Fiaim, csak szeressétek egymást«. De akkor már egészen öreg volt és aszott. Vénekhez illő szó. Kortársaim, e megpróbált nemzedék, alig is bízik benne. Jól látja, hogy az utolsó öt évben a Szeretet épp úgy elromlott, mint a Pengő. Nincs fedezete. Hogy is lenne ? Hol járt, merre sivalkodott, mikor mindez porrá lett köröskörül ? Kiért harcolt s minő fegyverek által ? Nem tudom, nem is kutatom. De most kapom magam azon, hogy e háború óta a »szeretet« szót nem írtam le soha. Lesz, aki megbotránkozik ezen, talán szívtelennek, talán szeretetvesztőnek nevez. Nem szállok vitába vele. Nyelvészek tudják, hogy hal ki egy-egy szó. Kimúlt a násfa, a szkófium: a faggyúgyertyának utánahalt a koppantó, s Renant nem élte túl a szeretet. Nem vagyok a gyűlölet remetéje, de ebben a szóban nem bízom többé, mert hígit, hamisít és kendőz. Pedig még fülembe cseng az anyám hangja, aki utánam szólt ma reggel, az ajtóban : »Fiam, vigyél egy vajaskenyeret!« Az anyai gond szólt belőle, mely átvészelt két világháborút s tudja, milyen könnyen éhenhal egy ember, akinél nincsen vajaskenyér. Ne mondjuk erre. hogy szeretet, mikor sokkal több annál : Tapasztalat. Már földnek száll a gép ; kegyeidbe ajánlom. Istennő, a várost. Viseld a gondját, kékszemű szűz! Mind, akik imádkoztak, hozzád imádkoztak, mert szűz vagy és szép vagy s te vagy az igazság meg a fény. Pallas Athéné, engedd, hogy én is kezedbe tegyem a várost, három hídját, négy dombját és tizennégy kerületét. Nem szépséged és szüzességed és szemed kékje kedvéért ; hanem azért, mert városok dúlója és építője vagy. s lemondtál a szerelemről és a házasságról, hogy boldog legyen az országod. Mert te vagy a háború és béke — de csak az igazságos béke és a bölcs okon vívott háború ; mert te vagy a művészetek gondozója, de csak azon mívességeké, melyekben nem az érzelem az uralkodó, hanem az ész ; mert te vagy Ergatié, a kékszemű munkásasszony, ki »megnemesíted a művelt munkást s a lusta szkita fölé emeled«, mert te vagy a lelemény és bölcsesség, s te adtad nekünk a tűt, az orsót s a szövőszéket, te adtad az olajfát és az első furulyát is te készítetted a szarvas sípcsontjából. Tudom, hogy szép vagy, de tudom, hogy nem néztél tükörbe soha ; rólad mondta a költő, hogy nem mostad meg hófehér karodat, »míg a lovak testét nem csutakoltad le jól«. Mert te vagy az egyetlen, aki Zeusz villámával lesújthatsz ; s mert te vagy az, aki tönkreverted az alvilág bérencét, a fellázadt óriások legvadabbikát, az Értelem ellen esküvő Enkeladoszt. s hogy moccanni se tudjon, félkézzel még hozzávágtad Szicíliát. Tekints le ránk, Pallas Athéné, s lássad te magad, hogy ez kell nekünk! A kerék földet ért, már a pázsiton gurulunk. A pilóta most azt mondja : »Jól landoltunk«, egy festetthajú nő : »Ni, ott a Béla« — s mellettem ez a kopasz tengeribeteg : »Na végre, Budapest«. Ne hallgass rájuk. Csak arra hallgass, aki imádkozik hozzád s nem sajnálja tőled az áldozatot. Csak reám hallgass ; egy egész várost áldozok néked, hogy viseld a gondját, kékszemű szűz. Tekints le rá ; ez az. Budapest. 355
