Budapest, 1947. (3. évfolyam)

9. szám - MAJOR OTTÓ: A kémény (Vers)

Elhatároztam, hogy akkor elmegyek. Untam már ezt a nyafogást, ami eleinte tetszett, de most már terhemre volt. Maradsz? — kérdeztem mégegyszer. Vagy. elmegyek. Megadta magát a sorsának. Csak végezz gyorsan. Jó, mondtam, de be ne hunyd a szemedet, mert akkor is elmegyek. Úgy reszketett, mint a levél, de bennem egy kis jóérzés motoszkált. Nein lesz olyan veszélyes, mondtam és gyorsan túl leszel rajta. Odatámaszkodott a ház falának és csak a kezével intett, hogy végezzek. A melle hullámzásából láttam, hogy rettenetesen odavan. De nem törődtem vele, vettem a kést és elkaptam a csirke nyakát. Mikor az első vérsugár kifreccsent, oldaltpillantottam. Odanézett a csirkére, mintha a földhözszegezték volna. A csirke torkából kispriccelt a vér, lehullt a porba, amelyik gyorsan beitta a szép, piros színt. De akkor már ömlött a többi vér is. Figyeltem, úgy bámult rá, mintha megbabonázták volna. Kimeredtek a szemei, előrehajolt, elengedte a falat és a sápadtság hirtelen mély pirossá változott az arcán. Láttam, hogy most már nem a félelemtől, hanem az izgalomtól liheg. Két kezét a kötényére szorította, úgy figyelt. Pár pillanat alatt végeztem a csirkével. De az asszony csak szótlan maradt abban a helyzetben, ahogy figyelt. Te, mondtam neki. végeztünk, úgye nem is volt olyan szörnyű? Rekedten és halkan válaszolt. Nem. mondta, csodálatos volt. Ettől a pillanattól kezdve megbolondult. Ügy futott a vér után. mintha egész életében vért akarna inni. Mindennap leölt egy csirkét — most már ő csinálta helyettem. Ez persze csak nekem volt jó, mert egész héten ettem a finom, fehér húsokat. De ha valaki látta volna, hogyan csinálja! Nem gyorsan nyiszálta a csirke torkát, lassan, kiélvezve minden mozdulatot, hagyta, hogy a vér lassan csobogjon ki az apró résen át. Szinte kéjelgett a vérben, fürdött benne. Most már borzongani kezdtem. Mi történt vele? Nem értettem. És a békák! Ha átmentünk Budára, látogatóba a testvéréhez, annak a kertjében sok béka volt — mit művelt azokkal! Volt egy kis hegyes botom, még a fiúktól hoztam emléknek, azzal szurkálta őket keresztül. Sokszor engem is odahívott és mutogatta. Nézd, mondta, vérzik! Egyszer megkérdeztem tőle, hogy most már nem fél-e a vértől? Kérdőn nézett rám. Mitől félnék, mondta, nem is értem, azelőtt mi volt velem, hogy nem bírtam látni a vért. De most — felemelte a hangját és újból átdöfött egy apró békát a földön. Rálépett és szétmorzsolta. Rettenetes volt. Tombolt és tobzódott. Mindenütt vért szimatolt, naponta járt ki a vágóhídra és nézte, hogyan ölik az ökröket. Két malacunk volt, idő előtt leszúrta mindkettőt, mert látni akarta, hogyan folyik el a vérük. Ez az asszony megőrült, mondogattam magamban, nem tetszik nekem. Akkor kezdett noszogatni, hogy adjuk el a kocsmát és nyissunk mészárszéket. Dehát ez már nem ízlett nekem. 0 pedig csak egyre járogatott a vágóhídra. Egy reggel utánamentem és megfigyeltem. Elvette a kampós botot a vágótól és ő maga vágott oda az állat fejére, a nyakához. Odament, egész közel és állt a gőzölgő vérben. Megborzongtam. Aznap este az ágyban újból előhozakodott a mészárszékkel. Miért ne, mondta, ott állnánk a pult mögött és adogatnánk a szép. nagy, véres húsokat. Ügy mondta, hogy egészen belefeledkezett. Te nem is tudod, milyen szép a vér, milyen szép piros ; egyszer a fehér kötényemet be fogom festeni olyan szép pirosra. Átkarolta a nyakamat és rámnézett. De én akkor már felugrottam, futtában felöltöztem és rohantam ki ész nélkül az éjszakába, hiába kiáltozott utánam, nem is hallottam, mit mond, az ingemet kint húztam fel az utcán, gyorsan, gyorsan, még mielőtt egy este eszébejut és megnézi a nagykéssel, vájjon az én torkomból is olyan szép pirosan csörgedezik-e a vér, mint a csirkéből, vagy az ökörből. MAJOR OTTÓ A KÉMÉNY Hol a pikkelyes háztetők hátán csorgott a hold, egy kémény áll az ég előtt magában, mint a holt. All, mint a harcoló, halált s pusztulást megvetőn, eltiint a ház, nem házon áll, nem áll a háztetőn. így áll az elszánt gondolat, dacolva egymaga ; mit bánja már a tűzfalat s hogy porlad homloka. Rongy a vakolat, szökevény a gyönge tégla-nép ; nem tartja más, csupán a fény, a mult-rajzolta kép. Se fal, se ház, se háztető, csak görcsös öntudat, a mult, a mult rom. s a jövő már új kéményt mutat. IIa összedől, a többi rom közt nem kutatja gyász, lenn várja a kihullt korom, a rég kihűlt parázs. Lenn várja őt a pince és a romrakás felett az elnyújtózó pihenés, a végső felelet. Féllábon áll az ég előtt, nem vádol, nem sikolt, a taj'.ékszájú ég előtt magában, mint a holt. 333