Budapest, 1947. (3. évfolyam)

8. szám - TAMÁSI ÁRON: Különös almafa (Elbeszélés)

Ugyan ha szigorúan veszem, abban még nincsen semmi csodálatos, hogy Lengődi így gondozta ezt a gyümölcsfát. Utóvégre sokszor lehet hallani, hogy némelyek a madaraknak, mások a virágoknak s mások ismét a fáknak a bolondjai. Hát Lengődi a fának volt bolondja s éppen ennek az egy fának! Hát jól van, mondhatnám! S mondanám is szívesen, ha egyebet nem tett volna Lengődi az almafával. De egyebet is tett, mert szép és gondos kerítéssel vette körül, akár egy nagyemlékű tornyot, vagy akár a sírhelyét valami szent püspöknek. Akinek könnyen áll a bölcsessége, ezen a kerítésen sem akad fel, mert egyszerűen azt mondja, hogy Lengődi meg akarta védeni a fát a rágcsáló nyulak ellen és tilalmat akart szabni a téli őzeknek, akik nagy éhségükben meghámozzák a fákat. A hamari bölcsnek igaza is van, de ez az igazság rögtön megtántorodik, mihelyt elmondom azt is, hogy a kerítést díszesen faragott saskarók tartották, melyeknek kimagasló kopjafás fejük volt. Ezek a nagy kopjafák pedig nem a nyulak és a téli őzek ellen díszlettek, hanem a Lengődi különös széptevését hirdették,melyet ő a fa iránt, valamilyen oknál fogva, kimutatni óhajtott. De még a kopjafás kerítés sem minden! Nem bizony, mert a kerítésen belül is volt valami, ami a szemet kedvesen érintette s csapdosó szárnyakat adott a képzeletnek. Aki ugyanis belépett a kicsi kapun, mely a kerítésre vala vágva, egy különös padsort pillantott meg, melyet még annakidején tölgyfadeszkából épített volt oda Lengődi Gergely. Két oknál fogva lehet különösnek mondani ezt a padsort ; s ha a kettő közül az egyik el is eshetik, a másik annál inkább gondolkozásra készteti az embert. Ugyanis a padsor félkörben állott, mintha azt akarta volna mondani, hogy nem egyenes valóság, amit ezen a padon gondolni és érezni szabad, hanem a hajló ég és a körbe igyekvő emberi lét igazsága az, mely otthonos lett ez almafa alatt. De meglehet, hogy ezt csak én gondolom így, azért mondám, hogy a különösségnek ez az oka, ha nagyon akarja valaki, eleshetik. Hanem a száraz elmében is, úgy gondolom, mindig ébresztett valami színes izgalmat, amikor meglátta és nézte a szem, hogy a padsor közepe nem olyan, mint jobbról és balról a szárny. Nem volt olyan, mert itt a középen, kimagosló tekintélyben, két díszes ülőhely állott. Formára régimódi karosszéket idézett ez a két ülőhely, de ikrek módjára mégis egyek voltak ketten, közös karfával középen. Aki csinálta valamikor, nagy gonddal csiszolta a három karfát, nemkülönben a két szék támláját is, melyet hátul faragás díszített, mind a kettőt. Maga az ülőke ügyesen s úgy volt megszerkesztve, hogy egy gyenge érintéssel fel lehetett csapni s egy másik érintéssel ülhető állapotba ereszthette bárki. De csak az egyiket, mert amelyik bal felől állott, annak az ülődeszkája a karfához volt erősítve, mégpedig vékonyra kovácsolt vaskarikával. így állott mindig, amióta csak van, mintha éjjel-nappal várt volna valakit, aki a mai napig még nem jött el soha. A másikon Lengődi szokott ülni. Másnak tilos volt. így élt hát a nevezetes almafa, amelyről azonban senki sem tudta, hogy valójában miről is nevezetes. Amit a szem látott s amit az értelem tudhat ilyen esetben, annál többet mondani sem én, sem más nem tudunk. Pedig ez nem elég, valahogy érzem. Sokszor arra gondoltam, amikor ez almafával magamban viaskodtam, hogy talán a gyümölcsében kell keresni valamit, ami enyhíti a lélek szomjúhozását s amellett a fölrebbentett képzeletnek is ad valamit. Ez a gyümölcs kerek volt és piros, fekete magvakkal. Inkább nagynak lehetett mondani, mint közepesnek; s nem volt egyáltalában szapora, mert egy-egy ágon csak néhány szokott csüngeni. Szép almák voltak, színre és alakra egyformán. Ámult az ember, csoda-piros színükben úgy virítottak. S mégis, valahogy volt, már a látásukra is szomorúság költözött a szívbe. S aki leszakíthatott egyet és beléharapott, annak a szomorúsága majdnem rettegéssé változott, mert úgy érezte rögtön, mintha mérget ízlelt volna, melytől félelem nyilalott az agyba, kivervén a homlokot is a hideg verejték. Egyedül Lengődi volt, aki megküzdött ezzel az almával. De ő is csak úgy, hogy tiszta vízben megfőzette s a levét megitta. Abból mindennap ivott. S különös, hogy ez a szép alma, aminek olyan éles volt a keserűsége, minő csodás és ártatlan virágból született! Minden esztendőben, ahogy az idén is, sűrűn elborították ezek a virágok a fát. Fehérek voltak, mint a patyolat ; s olyan nagyok, mintha nem is almafa virágai lettek volna. Alakjuk a csengetyűhöz hasonlított s ezek a varázslatos patyolatcsengetyűk mind a földet nézték. S ahogy a rengeteg virág, talán a szépség terhétől csüggedetten, fejét mind a nehéz föld felé fordította, úgy tetszett az ámuló szemnek, mintha nem is fa állana ott, hanem valami óriási és angyali menyasszony, aki ősi szomorúsággal gondol a régen kivágott vőlegény fára. Valóban különös volt ez az almafa. Főleg így virágjában. Hófehér csengői majdnem megszólaltak az alig lebbenő tavaszi szélben, miközben a szomorúságát egy kissé aranylóvá tette a nap, mely a déli magosról már éppen lefelé tartott. Illett volna ide a csend. Dehát nem az égben állott a fa, hanem a földön. A földön pedig ritkán van úgy, ahogy illenék lenni. 287