Budapest, 1947. (3. évfolyam)

8. szám - LESTYÁN SÁNDOR: A budai hévvizektől Budapest fürdővárosig

LESTYÁN SÁNDOR A BUDAI HÉVVIZEKTŐL BUDAPEST FÜRDŐVÁROSIQ Árpádházi Szt Erzsébet bélpoklosokat füröszt CB. E/iH3a6eTa H3 ÄOMA Apna^OB KynaeT npoicaiKeHHbix St. Elisabeth of the House of Árpád bathing the sick Ste Elisabeth de la maison des Árpáds, baignant les lépreux »MELY ISTEN GYÚJTOTTA MEG itt a vizet, közepébe tűzlángot ki vetett, kérdezel engemet így.« Szerdahelyi György Lajos kezdte e szavakkal »A budai hévvizekről« írott versezetét 1780 körül s én sem kezdhetem ma máskép. Mely Isten dobta a szikrát a budai és pesti források vizébe, milyen természeti csoda szülte ezeket a forrásokat, a világváros szívében, a nagy folyó két partján, olyan pazarul és oly bőkezűséggel, hogy már sokallani lehetne az égből jött áldást ? »Sziklák mélye meleg, barlangfalak izzanak, égnek, Fent a magasban a rét mégse kopár sohasem. Mert ez is egy a csodákból : sarjad a csúcson a pázsit, Meg sem sínyli a tűz kőaszaló erejét, Dús legelőn a virág pompázik, Phoebus Apollo .Járt itt és e csodát ő maga tette talán.« Belenyugszom, hogy a Napisten volt e csodatévő, akkor is, ha a tudós geológusok vitába szállanak velein s tanulmányaik teljes fegyverzetében megcáfolják a régi versíró és kései utódjának halk véleményét. Mért is nincs legendája a budai hévforrásoknak, mint a Fontana Trevi-nek Rómában, ami a világ minden tájáról vonzza a szerelmeseket? Mért csak annyi a budai gyógyvizek meséje, hogy középkori vándorok nyerstojást főztek bennük és a középkori aranymívesek között akadtak csalárd elvetemedettek, akik beléjükdobták az ezüstöt, ami azután órák alatt szép aranysárga színre változott? Mért Casanova lovag az egyetlen, akit a hagyomány Tabánba utaztatott, mikor a velencei ólomkamrákból megszökött, hogy ottszerzett podagráját a budai melegvízben gyógyíttassa? E gyógyvizeknek, hévforrás korukban, nem volt jó publicityje, nem volt sajtófőnökük, nem volt manageriik. Egy-két évtized alatt kellett mindazt pótolni, amit századokon át elmulasztottak. Sokszor gondolok arra, hogy valakinek regényt kellene írnia Georgius Balneatorról — azaz Fördős Györgyről -— aki 1322-ben élt, felhévizi lakos volt, szőlő- és háztulajdonos. Igen, szőlő- és háztulajdonos és mégis Fördős Györgynek hívták. Hogy miért? Éppen ez a regény, ez az, amit egyszer valakinek mégis csak meg kell írnia, holott az első históriás adat a budai forrásokról éppen száz esztendővel későbbi és ama Bertrandon de la Brocquiére jegyezte fel, aki hazautaztában a Szentföldről Bourgogneba, átutazott Budán és ezt hagyta ránk örökül : »Es igen szép fürdők vannak ... a városon kívül és a Dunánál is van néhány, de ezek nem olyan szépek . . .« Boníinius mesterre is haragszom, mert elfeledkezett megörökíteni gyógyforrásaink történetét, holott Hollós Mátyás építette azt a »királyi fürdőt«, amit fedett folyosó kötött össze a palotával. Persze arról nem feledkezett meg Boníinius, hogy a budai borról megállapítsa : kénesek, könnyen mámort okoznak, s mindezt a meleg vizek okozzák. (Nyilván közelebb állott érdeklődési köréhez Buda bora, mint a melegvízforrások !) Az érdemes Vadianus is fontosabbnak véli a halakat, melyeket a budai melegvizekben látott 1508-ban, mint a vizek gyógyhatását. (»A forrásban karvastagságú halak vannak, melyek a forró vízben nagy mennyiségben úszkálnak és hogyha megfőzik, ízetlenek«.) Végre azután — 1536-ban -—• Oláh Miklós esztergomi érsek megörökíti számunkra a hőforrások gyógyhatását is, azt írván, hogy »A Szent Gellért tövében, alig húsz lépésnyire a Duna partjától fakadnak a hévvizek, amelyek különösen egészségadók a betegeknek, elsősorban a kiütéseseknek és a sorvadóknak.« 271