Budapest, 1947. (3. évfolyam)

7. szám - LESTYÁN SÁNDOR: A legszebb Emlékkönyv

Pál«. Majd szépen összecsuktam, visszahelyeztem a keménypapírból készült tokba, ami az ilyen Emlékkönyvek csigaháza, és félretettem. Ne kapkodj pajtás, tartsunk rendet, próbáld megállapítani : ki lehetett ez a Burián Pál, 1856-ban már ajándékozója, de 1849-ben még tulajdonosa az Emlékkönyvnek?! Addig csak pihenjen az Emlékkönyv, itt az íróasztalomon . . . Mindez szép volt mint terv, mint ábránd, mint a nyomozó vágyálma, de a valóságban — gyenge voltam — nem tudtam keresztülvinni. Miért tagadjam : az Emlékkönyv öt percig sem pihent. Újra kihámoztam a csigaházból, ismét elkezdtem forgatni, nézegetni, lapozgatni, de még mindig nem olvasgattam . . . Hogy mért nem olvasgattam? Ez az, amire most keresem a magyarázatot. Tudom, hogy a kutya, amikor jóllakik, elássa a maradékot, a félig lerágott csontot, hogy máskorra is jusson, mert több nap, mint kolbász. Nyilván magam is jóllaktam a Petőfi-élménynyel, ösztönösen, óvatosan, tudatosan félrerakva a többit. Másszóval takarékoskodtam, na ! Elvégre jogom van hozzá. A Fideliót is úgy hallgatom mostanában lemezről, hogy napról-napra adagolom és a húsz karácsonyi Laurens »Le Khedive« cigarettámból is van még három dugaszban! . . . Hát ezért lehetett . . . Újabb leleplezés : kutyacsont, Fidelio, Khedive ide vagy oda. mégis elkezdtem olvasgatni is az Emlékkönyvben. Már hogvne kezdtem volna, amikor Döbrentei Gábor így villant fel előttem, gyöngybetűivel, a legformásabb betűkkel, amit valaha láttam : »Szívem fáj, mikor nagy földes Urnák pompás kastélya körül nyomorú sárfészkű jobbágy házakat látok. Felsóhajt lelkem fájdalmában, mikor elgondolom, hogy annyi ezer embertárs kézi munkájának gyümölcsét egy lelketlen dynasta szép nyom fennmaradás nélkül kéjeinek poharaiban olvasztja fel«. És mindezt Budán írta, április hetedidén, 1830-ban, amikor Nagv Pál, az ellenzék ünnepelt szónoka, így beszélt a nemesi kiváltságokat féltő »hazafiak« előtt : »Alkotmányunkat nvolcszáz év óta nem fenyegette oly nagy veszély, mint e percben. Tatár és török földúlta az országot, de dúlásaik után önként, vagy kényszerítve ismét elhagyták. Hanem most egy erkölcsi hatalom fenyeget, melynek irányzata homlokegyenest ellenkezik azzal, mit, mint legszentebbünket, őrzenünk kell. Demokratikus elvekkel terhes minden : mint valami tűztenger terjednek napról napra s végromlással fenyegetik aristokratikus rendszerünket«. Petőfi ugyanebben az évben iratkozott be a harmadik elemibe, az ácsteszéri parasztgyerek, aki Táncsics Mihály lesz, már Pesten tanul és szótár-írásba kezd, amire reménytelen előfizetést hirdet Eggenbergernél, Kossuth Lajos pedig most vállalja fel Újhely városában a megüresedett fiskális hivatalt. Igaz, ebben az évben jelenik meg a Hitel és írója, az Akadémia-alapító, e tudós társaságnak már másodelnöke! Restelkedem : Döbrentei Gábort nem ismertem arról az oldaláról, ahogy ez a pár sor elémvetíti őt. Eddig főleg úgy ismertem, mint aki a budai hegykoszorút, halmok szerint, sorban egymásután elnevezte. Mint akadémiai titoknokot, műbírálót, műfordítót és színigazgatót ismertem. Megköszönöm az Emlékkönyvnek az új Döbrentei Gábort és ettől kezdve nincs megállás az olvasásban! * * * Kosztolányi Dezső »szent öregje«, Virág Benedek nyitja meg a névsort. Ő, ki »kovakővel gyújtotta meg a gyertyát s lúdtollal körmölt magyar éneket« a kovakővel gyújtott gyertyavilág mellett, lúdtollal írta az első oldalra : »Kezdetben teremté Isten a mennyet és a földet«. Ő az Emlékkönyv kezdete, ezzel a helymeghatározással : »A Kelem föld hegye mellett. 1829. Sept. 9dikén.« A vég pedig — az utolsó oldalon — Szilágvi Sándor, a történettudós, a Századok szerkesztője, aki (Kolosvár, jul. 30.-án, 1848) így ír : »Minden lap, mellyre fordítok, minden név, mely szemembe tűnik — entörpeségemet juttatja eszembe. Ki még pályám kezdetén állok, kinek jóakaratnál egyebem sincs, mit írjak, hogy minden betű en-törpeségem mellett ne tanúsítson ... A történészetnek csak most jött fel napja. Egy szabad népnek szükség elődjének történeteit ismerni, — hogy az ősök ne szenvedtenek, ne küzködtenek legyen hiába, hogy az utód példájokon okulhassson! . . . Mi nagy, mi fontos a történész hivatása!« 236