Budapest, 1947. (3. évfolyam)

6. szám - BÉKESSY IMRE: Budapest, szerelmem!

HE KESSV IMRE (Hollywood) » Gebhardt Béla rojMaival / djdes Budapest, távolba szakadt fiad. késői szerelmi vallomást küld neked. Közel jár a hatvanhoz, itt van a messzi Amerikában, tizezer mértföldnyire tőled, a szive kicsit elhasznált és egyáltalán nem biztos, hogy valaha is jog-e még találkozni veled. Nem szeretné, ha úgy menne él erről a világról, hogy nem vallotta volna meg neked azt az olthatatlan szerelmet, amit mindig is érzett irántad. Tudod, Budapest, -a pesti fiú azelőtt cinikus volt, ott élt falaid között, rohant, dolgozott, születésétől fogva örökre el volt jegyezve veled, nem is kellett arról beszélni, mennyire szeret. Meg aztán csak most lett világos, milyen mély ez a szerelem, amikor háború és gonosz gyilkosok rádtámadtak és megsebeztek. Amikor megjöttek az első hírek, az első képek sebes arcodról, rombadűlt hídjaidról, beteg házaidról, eltűnt utcáidról, akkor nyilallott távoli fiad szívébe igazán, mit érez irántad, mennyire nem tudja elképzelni a legkisebb változást is régi szépségeden, mennyire fáj neki minden köved, amit megbántottak. Szívében szép és változatlan maradtál, csak éppen sejti, érzi, hogy baj történt veled, orvosra van szükséged, talán valami operációra is az arcodon. Édes Budapest, Szerelmem, ha neked nem is mondtam, de amerre jártam, mindig hirdettem, hogy Te vagy a legszebb város a világon, szebb vagy Nápolynál és érted érdemesebb meghalni, mint az olasz szépségért. De ez közhely volt, mások is mondták. Meg lennél lepve, hogy hányan vannak itt Amerikában, akik csak futólag találkoztak veled, pár napig és mégis szerelemben vannak veled, öreg amerikaiak rajonganak érted, még viszont akarnak látni, meg akarnak újra csodálni. Nem hiszik, hogy sokat változtál a háború alatt, nem értik, saját fiaid közül is sérthetett meg valaki, bíznak abban, hogy csak múló betegség ért, hamar összeszeded magad és mire ők odaérnek, megint régi szépségedben fognak viszontlátni. Én is így vagyok ezzel, nem nézegetem a »romképeket«, számomra a régi vagy. Szerelmem, szülővárosom, most innen messziről nem is azokról a szépségeidről akarok vallani, amiket mindenki ismert. A legsietőbb amerikai turista is tudott a Dunapartról és a Várról és a Váci-utca kirakatairól, meg a Halászbástyáról. Én szeretnék a füledbe súgni vallomásokat, féltékeny kérdéseket, aggodalmakat olyan helyekről, ahol én éltem, jártam, laktam, az én uccáimról és házaimról, amik nincsenek semmiféle albumban és amikről csak mi ketten érthetjük, miért őrzöm szerelmesen emléküket. Ou 'tt kezdődik a dolog, édes Budapest, hogy én nagyon vásott gyerek voltam, sokat hancúroztam az utcán. Első emlékem, hogy elemibe jártam a Bakács-téri iskolába. Vöröstéglás, hosszúra nyúlt épület volt, közel ahhoz a másik, hasonló épülethez, amiről sokáig nem tudtam, mi történik benne, mert az volt kiírva rá: »Szülészeti Klinik a«. Az én anyám sok gyerekét mind otthon szülte, nem is tűnt fel, ha új gyerek érkezett, nem tudhattam mire váló a »szülészeti klinika«. Olyan szép fák voltak a Bakács-téren. Azt hiszem platánfák voltak, de lehet, hogy rosszul emlékszem, talán akácfák, mint a legtöbb pesti téren, de padok voltak a fák alatt és rengeteg kavics a földön, nagyszerűen lehetett játszani ezen a téren. Kérlek, édes Budapest, nézz utána a kedvemért, mi történt a Bakács-téri iskolával, a fával, meg talán a szülészeti klinikával is. Ilyenkor tavasszal ott virágozhatnak a fák. Sajnos, nem nézhetsz utána a L ovasútnak, ami onnan a Soroksár i-ú t r a vezetett, mert a Lóvasút már régen eltűnt. De mi ott laktunk a Soroksári-úton, majdnem a végén, a H un g ár i a-m alomban, ahol az apám akkor valami hivatalnok volt és lakást is kapott. A lakást nem imádtam, mert meleg volt és lisztporos, de a Lóvasút fölséges mulatság volt. Mindig pénzt kaptam drága anyámtól, hogy Lóvasúton menjek a Bakács-téri iskolába és vissza és többnyire mentem is. Főleg azért, mert a Lóvasút kocsisa valami alátámasztott nyergen ült, onnan hajtotta a szegény gebéket és a kocsi egyik felén mindig szabad volt a nyeregülés, mert a kocsis persze mindig elöl ült. Mindig ezen a nyeregülésen ültem, gondolatban én hajtottam a lovakat, holott a kocsi végén, háttál nekik ülhettem csak. Ha nagyon tele volt a kocsi vagy valaki már ráült a nyeregre, inkább gyalog mentem és cukrot vettem a pénzen. Ilyenkor lófráltam végig a Soroksáriúton, ami akkor, 1893-ban, félszázaddal ezelőtt, bizony még álig volt kiépítve és főleg a malmokkal ékeskedett. De én nagyon szerettem a Soroksári-utat. Mi van vele ? Meg vannak még a malmok ? A Hungária-malommal mi történt? Ott volt a lakásunk az első emeleten. Tudod, drága Budapest, miért voltam szerelmes a Soroksári-útba, amit rajtam kivül talán senkise szeretett a világon? Megmondom. Ott futott a Soroksári-út mentén valami »rendező pályaudvar« vagy teherpálya és itt lehetett a legjobban játszani. Csak kevés vonat járt arra akkortájt, hosszú tehervonatok, amelyek liszttel megrakodva jöttek ki a malmokból. Innen vitték az édes magyar lisztet mindenhová a világba. A liszttél nem voltam különös barátságban, de annál inkább az ócskavassal, ami mindig ott feküdt a sinek mentén és amit mi gyerekek fölszedtünk. Az Isten tudja, honnan került mindenféle ócskavas, titokzatos öreg szerszám éppen ide a sinek mellé. Azt hiszem, itt voltak valahol az ócskavaskereskedők lerakatai; azok rakták vagónokba a holmit a beolvasztó gyárak _ számára és ezekből esett le mindig valami a sinek mellé. A furcsa az volt, hogy egy darabig eljátszottunk ezekkel az ócskavasakkal, aztán eladtuk őket ócskavaskereskedőknek és kaptunk egy-egy krajcárt értük. Ne tekints anyagias természetűnek, édes 217