Budapest, 1947. (3. évfolyam)

4- 5. szám - PASSUTH LÁSZLÓ: Lengyelek (elbeszélés)

LEMEGY, CSENGET. Ebben a házban nagyon lassan nyitnak kaput. A zaj az emeletről hallatszik, valaki jön le a magasföldszintről. Ahogy jön, kezében egy üveggel, sima és nyugodt az arca, inkább elgondolkodó, mint amikor mélységek fölött jár, el kell valamit önmagában dönteni. A folyosó közvilágításában látja, ahogy a sugár megcsillan a borosüvegen : néha sokáig, hetekig nem iszik semmit, mintha titokzatos törvényszerűség kényszerítené száraz józanságra. S egyszerre megkívánja. Olyan féktelenül s szinte lázongva rohan az alkoholmámorba, mintha ez valami nagy, ismeretlen kaland lenne. így megy le, puhán, szürke szemmel, halálos józanid az éjszakában, hogy elviselje a változást, italt hozzon. A szemük t alálkozik először. Még nem jön a csoszogó a hátsó fertályokból a zörgő kulccsal, egymásbaesik a szemük. Vilnából vetette ide a szél, semmin sem csodálkozik. — Sápadt vagy. Gyere vissza hozzánk. Megjött a feleségem. Ép így egy asszony jöhetett volna ki a lakásból, egy idegen asszony, aki eddig csak ott élt sejtelmes öntudata mély rétegeiben, mint valami fantom, aki él, valahol egy rejtelmes kastélyban, vagy krakkói cseléd szobában. Egy asszony, aki csak van valahol, de nincs szerepe. — Gyere vissza. Borért akartam menni. A lépcső mintha nem akarna véget érni, míg elérnek a magasföldszintre. Az első fordulónál érzi először : őrület. Éjszaka, megy egy idegen emberrel, visszamegy a lépcsőn, belekarol abba, akit talán meg akart volna gyilkolni. Az ajtó, mely előtt talán négy óra hosszat is várt, nincs bezárva. Az idegen asszony háttal áll a rádiónál, forgatja a gombot, ráhajlik a membránra, mint aki megszokta, hogy csak így lehet hallgatni az éteren át érkező vigasztaló híreket. Kosztűmben áll, nyakán ázott, szürke prém. Mint aki maga is idegen, most érkezett, még nincs rajta otthoni ruha. Falevél, idegen városban. Az arca nem jelent semmit. Mint millió idegen arc. Nem lehet rajta felfedezni valamilyen végzetes párbeszéd nyomát. Kellemes, mondhatná : plasztikus. Nincs igézete, akkor sem, ha elönti a mosoly. Mosolyog, amint meglátja férjét az idegen lánnyal. Mint aki beletévedt a forgatagba s megszokta, hogy minden forduló olyan legyen, mint valami kalandregény. Férje bejön az éjszakában egy idegen lánnyal. — Henriette, nézd — ez Veronika. Az asszony nem kiált fel anyanyelvén, nein emeli irtózva szeme elé kezét. Mosolyogva jön s mondja, kicsit kásás, francia szóval a mindenen átsegítő szokott mondatot : »enchantée . . .« Nyújtja kezét s a férfi puha, szürke szemével átfogja őket. Egy pillanatra áll még, kezében boros flaskával, mint aki valamin gondolkozik. — Mégis lemegyek, hozok valami innivalót. Te nem szereted, Veronika, a bort. Valami mást hozok. Mindjárt jövök. Aktor, benneél szerepében, perc alatt belenő, mint csodálatos, ösztönös színész. Az asszony is belép az együttesbe, csak ő marad így, fekete kabátjában, asztrakángallérba húzódva, az ácsorgó várakozás fáradtságával. A kis vaskályhában az a hirtelen tűz, melvet fel kell 7 j szítani, ha megelégelték a csókokat és heverést. A szoba most egyszerre félelmes idomú, nem látta soha még így az idegen bútorokat. Nem tudja, hol van, miért ül le, szemben egy idegen asszonnyal, aki majdnem fürkészve — elcsavarja a rádiógombot, elhallgattatja a suttogást. -Ülj le! TEGEZI, ÍGY EGYSZERŰBB. Milyen nehéz volt megszokni franciában a te-szót, ahogy rászoktak, mint a méregre, Kaziinirral. Most Henriette is beletartozik a te-világba. Félesztendő óta talán háromszor, vagy négyszer rebbent el egv szó. »Feleségem«. Soha nem mondta nevét, mintha talán valami tisztátalan lett volna abban, hogy névvel nevezze a szeretője előtt. Erre gondol, arcát elönti a vér. Az asszony tudja, hogy Veronika a szeretője. Élnek, egymással szemben, kényelmetlen kis karosszékben, mint két dáma, akiket csevegésre tart össze az éjszaka. — Mikor jöttél? Az asszony mintha kicsit elnézne a messzeségekbe, óvatosan. — Sível jöttem . . . Zakopanjeból indultam, Éjszaka jöttem, nappal elbújtam a házakban. A határon túl ültem vonatra. Ma korareggel érkeztem. Azt hoztam csak, ami egy hátizsákba befér . . . Ahogy mondja, szemében úsznak az idegen éjszakai tájékok, a havasok és a végtelen erdők, emiatt sem tudja megérteni egészen Kazimirt, számára más fogalom a tér és idő. Az asszony ül kosztümjében, melyben éjszaka síelt s nappal aludt a parasztházakban. Veronika Pesten él, józan és polgári, mint nyugaton a lányok, ahol nem történik semmi rendkívüli néhány nemzedéknyi idő alatt. Felnőtt, rendezi kémlőcsöveit, majd egyszer előadhat az egyetemen. Most éjszaka van, ül a szobában, melynek minden liajlása emlékezteti valamire. Egy asszonnyal beszél, aki valahol, a határerdőkben lecsatolta s otthagyta a lécét, mielőtt továbbjött az állomás felé. Arra gondolnak most, egyszerre, mind a ketten, hogy visszajön-e egyáltalán Kazimir? Az ember talán most leül a kis bár söntésszobájában, mely hajnali háromig nyitva áll, leül a kocsivezetők padja mellé, pálinkát rendel, belenéz a semmibe. — Kazimir . . . úgy mondta . . . neked : »itt van Veronika«. Mint aki már beszélt rólam. Beszélt rólam neked? Felemeli fejét, a sötét haj megcsillan a villanyfényben. Nehéz haj, tele lehetett zúzmarákkal s a szérűk 163