Budapest, 1947. (3. évfolyam)

4- 5. szám - ACZÉL TAMÁS: Árusok, kofák, görögdinnye (elbeszélés)

mel és élvezem, amint a hideg beárad átizzadt kezem pórusaiba. De nem sokáig tartom így, nehogy felmelegedjék. Szájamhoz veszem a nemes italt és egyetlen slukkra lecsúszik. De két perc inulva újra szomjasak vagyunk. A hideg tej eltűnik a forró torokban, gyomorban s a szám csak úgy tapad, alig forog benne a nyelvem. Pál leállítja a padot. Könnyen sercegve áll meg a gép s most csak az üresen futó freilauf sürrögése hallatszik. Mi is hallgatunk. Pál szólal meg először, azt mondja : »te, én ettől a tejtől még szomjasabb lettem« — és megfogja a torkát kétségbeesett pofával. Nem válaszolok, csak bólintok. Bennem is egyre dühösebben nő a szomjúság. Mit csinálhatunk? Lajcsi ott szorong a fúrógép mellett, lesi töprengésünket. Idefigyelj — mondom neki emelt hangon —, fogod magad és leszaladsz Kristóf bácsihoz — ez a szomszédos kocsma, a másik házban — és hozol két nagyfröccsöt. De hideget — kiáltom utána, mert már ugrik, mint a nyúl. Hideget, az anyád! — dörgi Pali s rámnéz — ez igen ; mondja, mindig tudtam, hogy nagy ember vagy. De nem szólok a dicséretre. Torkomban, nyelvemen már ott motoszkál a kellemes, csípős spriccer íze s érzem a szóda maró cseppjeit a nyeldeklőmön. Látom Pali is ezzel a képpel játszik. Szeme előtt ott van a karcsú, felfelé táguló borospohár. NEM TELIK BELE két perc, jön futva a srác. Két kezében két színültig töltött gyöngyöző pohár. Oly hideg, hogy párás oldalán rajzolni lehet. S eltűnik ez is szomjas gigánkban pillanatok alatt. Csettintek megelégedetten. De arcom — mintha látnám magamat — egy perc múlva újra megnyúlik s idegesen megrándul Pali szemöldöke. Ejha, mi van velünk? Csak nem akar megszűnni ez az átkozott szomjúság? Mintha nem is ittunk volna semmit. A torkom olyan, mint az országút háromhetes szárazság után. Szinte érzem, hogy apró porszemek viháncolnak benne, felkerekednek és visszaülnek. S a meleg, a meleg! Látom, Pál azon tűnődik, megindítsa-e a gépet, vagy ne. Aztán mégis az utóbbi mellett dönt. Előttem is nyitott pofával áll a satu, a sublerrel vakarom a tarkómat. Szomjas vagyok, az áldóját, szomjas vagyok! Sört — mondja most sötéten Pali, mintha azt mondaná : »megöllek«, vagy azt »gyilkos«! Sört! Lajcsi ugrik. A habos sör láttára felélénkül lankadó, kókkadó agyunk. ízlelgetjük — háborús vacak ez — mondom, de nem is titkolom, hogy még így is ízlik. 39 óta nem ittam jó sört, mondja Pali s beledugja a nyelvét. Az egészben az a jó, hogy hideg. Lehajtjuk s nevetünk egymás habos bajuszán. Még sört — mondja Pál, most már kevésbé sötéten. Kicsit, mintha egy vallomást mondana, lágyan. Leisszuk ezt is. Ivás közben — hosszan szeretettel kortyolok — nézem a teret. Most már nyüzsögnek az emberek, ide-oda járkáló asszonyok, facér hordárok, munkátlan kubikosok, lovatlan kocsisok, lebzselő sihederekkel van tele. Az ég mozdulatlanul kék, a fák szürkék és piszkosak. Látszik rajtuk is, hogy szomjasak. Akárcsak én a harmadik pohár sör után. Akárcsak én meg Pál a negyedik után. Pedig nem tesz jót ez a sok ital, nagy cseppekben kiül rám a veríték, de meg se moccanok. Mellettem ott terpeszkedik— fenyegetőn — a stószreszelő ; rá se hederítek. Lesz ami lesz! Italt! Hanem ezt nein győzzük pénzzel. A zsebemben már csak filléresek csörögnek. Pali kifordítja mindkét zsebét — üres. Tanácstalanok vagyunk, idegesek. HW\U 149