Budapest, 1947. (3. évfolyam)
3. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték
hitványsága és bűne összegeződik, az utolsót. Az orosz polgárság csődjéről szól ez a darab s a kitörő forradalom hangjaira megy le a függöny. Történni nem sok történik benne. Csak annyi, hogy Jegor Buliesov gazdag kereskedő haldoklik, végül meg is hal. Nem segíthet rajta se doktor, se szélhámos, se pap, se boszorkány. Bűnös ember ez a jegor ? Fiatalon szerette a mulatságot és a nőket, élt és megismerte az embereket és nem hisz senkiben, semmiben. Tudta jól, hogy családja alig várja, hogy meghaljon, s örököltlessen tőle, s a távolabbi környezet sem jobb. Melánia apátnő apácaköntöst húz egykori vétkei fölé, Pávlin atya papi ruliával takargatja emberi gyarlóságát, de Jegort nem téveszti meg a kenetteljes beszéd : ő élni akar, ezek pedig az örökélettel kecsegtetik, ha megtér. Örökélettel — a maguk anyagi hasznáért. Nem jobbak ők sem Zobunovánál, a javasasszonynál, vagy Propotejnél, az ördögűző szentnél, csak az eszközök mások. Sőt rosszabbak egy óriási réztrombitával kuruzsló szélhámosnál : az legalább pénzért bevallja, hogy semmit sem ér a tudománya. Okos, értékes ember ez a Jegor, csak a puszta léten kívül semmi értelme nincs már az életének. Nem hisz semmit, a jövőtől nem vár semmit, holott várnia kellene, ha már jelennel és múlttal ily bölcsen leszámolt, legalábbis úgy, mint törvénytelen lánya, Sura, aki várja a forradalmat, pedig semmiféle elképzelése nincs róla. Ez a lány ragaszkodik csak Jegorhoz, s egy másik, egy ápolónő és ágyas, ezeket gyűlölik is a törvényes családtagok, főként a feleség, a félkegyelmű Axinja. Mennyi név, mennyi arc! Az egész orosz középosztály fölvonul előttünk, babonáival, kenetességével, affektáltságával, nyegleségével, s az arcok mögött — láthatjuk — nincs koponya, nincs velő, nincs egyetlen olyan eszme, amely értelmet adna megmaradásuknak. Ez a társadalom maga a nihil, s talán épp azért nincs a darabban konfliktus, mert ez a réteg nem tud összeütközni, többé, csak porráhullni. Hatalmas mű ez, ha nem is dráma, s a Nemzeti Színház igazgatója tudta, hogy csak úgy viheti diadalra, ha színészei élgárdáját válogatja össze, ő maga állt rendezőként az első csatasorba s állította be hangról hangra, mozdulatról mozdulatra az egyes figurákat, s pótolta játékkal azt, ami a cselekményből hiányzik. S a színészek javarésze meg tudott indulni ezen az új úton, emberekké, egyéniségekké formálódtak. A címszereplő, Somlay Artúr megformálásában monumentális figura : halálra sebzett óriás, akit millió hajszállal próbálnak az ágyhoz s a koporsóhoz kötözni, s aki félholtan is erősebb mindenkinél. Haragja vihar, amely elsöpri a varjú-Melániát, nevetése trombitaszó, amely szétfújja az egész családot. Csak a betegség nagyobb úr nála, s tán itt is őt szeretnők erősebbnek látni, azért érezzük némelykor túl hosszúnak beszédszüneteit. Hatalmas alakítás Ladomerszky Margité is. ő Melánia, az egykori szerető, most apátnő, gyűlölködő, dögre leső varjú, nyelvén a mennyország, szívében a pokol. Axinja, Várady Aranka alakításában ostoba, fecsegő kispolgári asszony akiről lerí, hogy Jegor csak a pénzéért vette el, szellemi értéke nincs. És mellettük kitűnő figurák egész sora : a hájas szenteskedő Pavlin pópa (Major Tamás), a tárgyilagos doktor (Pataky Miklós), a szoknyabolond vő, Zvoncov (Básti Lajos), az angyalcsináló javasasszony, Zobunova (Gobbi Hilda), az ördögűző álszent Propotej (Görbe János), egy epilepsziás félbolond, a hűséges és jószívű szerető (Sulyok Mária), a temperamentumos, elkényeztetett Sura (Mészáros Ági), s akit talán elsőnek kellett volna említeni : a bamba trombitás, Makláry Zoltán, akinek van elég esze megfejni az áldozatait és humora is eltűrni jó pénzért, hogy leleplezzék. Az előadás látványos, szép keretét, a gazdag kereskedőház díszletét Varga Mátyás tervezte, s a jelmezeket Nagyajtai Teréz. Amikor az ember elrúgja Irak magától a tizenötödik, • " I. », tizenhatodik évet, s azt ' hiszi, hogy teljes egészé<|> ilkOVtlk ben érti a világot, mérhetetlen gőg fogja el, mert észreveszi, hogy a világ nem érti őt. Közönségesen kamaszkornak szoktuk hívni ezt az időt, s ebben némelyikünk elég hosszú időre meg is reked, főleg az író-palánták. Ha tehetsége vagy szerencséje van az ilyen fiatal titánnak, akkor az élre tud iendülni, ha nincs, örök életére körülröhögött tagja marad a társadalomnak. Kár érte ? Nem hinném. Pályát tévesztett ember az ilyen, aki jobban tenné, ha valami egyéb foglalkozást választana magának. Egy ilyen félnótás költőt választott Gádor Béla vígjátéka hőséül s ezen át akarja bebizonyítani, hogy a polgári társadalomnak (vagy a csikágói milliomos felső tízezernek) még a rablógyilkos is fontosabb személyiség, mint a költő. Csakhogy a tétel így féligazság : semmit sem bizonyít az, hogy ez a költő nem kell sem a milliomosoknak, sem az alvilágnak, hiszen a szerző maga sem tud meggyőzni bennünket sehol, hogy ez a költő tehetséges. Épp oly kevéssé, mint arról, hogy a csikágói üzletemberek és a bűnözők világa ilyen. Nyilt színen kinevetteti velünk a füzetes kalandorregény-műveltségű családot, pedig az ő emberismerete és ábrázoló készsége is ezeknek a regényeknek szemléletét tükrözi. Csupa sokszor megírt figura, talán az alvilág egyik-másik tagját leszámítva. Itt, az egyik betörő (Apuka) és egy nihilista álpróféta alakján érezzük át, bogy mégis csak igazi íróval van dolgunk, aki, majd ha kinő kamaszos világ-megvetéséből, fog még értékesebb művet is alkotni. És ezért üdvözöltük örömmel a Művész Színház előadását, mert egy fiatal magyar író útját egyengette s egyszersmind két kitűnni színésznek, Pécsi Sándornak és Főidényi Lászlónak alkalmat nyújtott tehetségét megmutatni. Nagyapám háza mellett áll egy évszázados cserfa, P i I it i ii c gyerekkorunkban hár-11111111 * man tudtuk csak átölelni a derekát. Akkoriban törtem azon a fejemet, hogy egy bicskával mennyi idő alatt tudnám kivágni. Azóta rájöttem, hogy tíz bicska is beletörnék, a fa erősebb. Ez a kép üldözött Felkai Ferenc új darabja bemutatóján a Vígszínházban : az író a legnagyobb fával, az emberiség történetének talán legnagyobb témájával próbált megbirkózni, de az anyag ellenállt, a bicska beletörött. Krisztus és Pilátus, kereszténység és pogányság, mennyei birodalom és római világbirodalom — két egymással szembenálló hatalmas erő, két korszak választóvonala, emitt a vég, amott a kezdet, s mindez apró részleteiben is közismert, egyetlen személy néhány napja köré csoportosuló eseménysor —, hát van ennél tökéletesebb téma tragédia számára ? Nincs, mondanók, ha az események óta csaknem kétezer év nem telt volna el anélkül, hogy ezt a történetet valaki maradandó drámává tudta volna formálni. Talán a középkor passio-írói jutottak a témához a legközelebb, mert ők meg sem próbálták az anyagot formálni. Ma minaen színpadi szerző tudja, hogy a történeti mez csak ürügy : minden uarab a máról szól és a mának szól. Csakhogy ez az anyag ellenáll. A római világbirodalom nem helyettesíthető be egy másik világbirodalommal, a kereszténység nem egy másik világot átformáló eszmével. Legalábbis így nem. Azért nem, mert a szerző a kereszténységben nem hisz eléggé, vagy azért, mert saját eszméjében nem hisz? Mert nem mtri vagy nem tudja végiggondolni saját gonuolalail? Nem meri vagy nem tudja Pilátussal Krisztust szembeállítani? Nehéz lenne eldönteni. Erre a színház sem vállalkozhatott és Neogrády Miklós szép díszletét leszámítva, a közönséget nem sikerült megnyernie. Minden nagy színműnek van morális tanulsága, HiilinyŰ de ez még nem jelenti préda az t » hogy minden erkölcsi prédikációból jó drámát lehet írni. Az élet tele van szomorú eseményekkel s nagyon szomorú például az is, hogy a kis t,liz Collinsra nem vigyáz elég jol sem anyja, sem környezete s ez a seruülő kislány rossz társaságba keveredik, neki nem való férfiakkal kerül össze, egyik meg is fertőzi, a másikkal rajtakapja a rendőrség s a gyermekbíróság a kitűnő, nemeslelkü Bentley bíró személyében kórházba és javítóintézetbe utalja. Pedig egy tiszta, tehetséges fiatalember is állt mellette, Péter, a nagy reményekre jogosító hegedűművész, aki szereti, akit ő is szeret, s aki minden áldozatra kész lenne érette. Polgári életforma után sóvárgó proletárkislány szomorú, tipikus története ez. S alkalmasint itt tévesztette össze az amerikai írónő, Elsa Shelley a pedagógiát a művészettel : a pedagógia szereti a típusokat, mert sok időt takarít meg velük. Keresi azt, ami jellegtelen, jelentéktelen, ilyen a többség, az apró-cseprő eltérések pedig a kivételek közé tartoznak, azokkal nem érdemes foglalkozni. A művészet minden formája viszont az egyszerit, a rendkívülit keresi : a tipikus jegyek itt is megvannak, s azonkívül még valami, ami ezt az egyet a többinél szebbé, érdekesebbé teszi. Eliz Collins tucat-kislány, esete az orvost érdekli, vagy a jogászt, vagy a statisztikust, de problémája nem válik nagyszabásúvá attól, hogy az egyik fejét csóválja, a másik a világot hibáztatja, a harmadik meg az ilyen esetek nagy számáról közöl megrendítő grafikont. A művész az olyanfajta figurákon át mondhatna valamit, amilyen Bentley bíró, meg Péter. Ha ilyenfajta ember élete kerül válságba, az egyszerre több önmagánál, mert a tipikus jegyeken kívül azt is érezzük, hogy ilyen emberből nincs sok, kár érte, ha sorsa kátyúba jut. De ez az esemény a bíró számára csak egy ügy a sok közül, a hegedűművész számára pedig szomorú ifjúkori kaland. S a nézőnek? Napihír. Színes, megrendítő tudósítás a gyermekbíróság tárgyalásáról az újság negyedik lapján, valahol a politikai és a művészeti hírek között. A Belvárosi Színház együttese Bárdos Artúr finom, mértéktartó rendezésében mégis szép előadást produkált. 117
