Budapest, 1947. (3. évfolyam)

3. szám - VIDOR MIKLÓS: Árnyak (Vers)

fővárosunk többi műemlékével együtt a légitámadások és az ostrom szörnyűségeit, végül osztozott hívőinek sorsában, mikor megrabolták tőle az Urat és Istentiszteletre szánt helyiségeit profán célokra használták fel. De megtépázott falai az ostrom után nem sokáig állottak magukra hagyatva az idő viszontagságai ellen, mert az óbudai izraelitahitközség, áthatva a birtokában levő műemlék művészi értékének és országos jelentőségének tudatától, megmentésére sietett és helyreállítási munkálatait a műemlékvédelmi követelmények legteljesebb betartásával 1946 telén meg is kezdette már. Sajnos, a mai pénzügyi helyzet e nagy, a hitközség anyagi erejét messze felülmúló áldozatot igénylő munkálat elvégzése elé komoly akadályokat gördít s így a templom további sorsára már az xs nagy" jelentőségű, hogy a kormányzat és a magyarországi Joint megértő anyagi támogatásával e műemlékünknek legalább sürgős állagmegóvási munkálatai elvégezhetőkké váltak. A templom sérült tetőszerkezete kijavításra került, megrongálódott bádoghéjjalásának helyét kettős cserépfedés foglalta el, belövés által elszakított egyik boltozati lievederív-vonóvasának és a vonóvasak felfüggesztésére szolgáló fűrészfogas fatartónak helyreállításával pedig elhárult egy netáni boltozatbeomlás végzetes veszélye is. Ezekután bízvást remélhető, hogy az emberi igyekezet a templomépület idők viharában szerzett szörnyű sebeinek többi nyomát is rövid időn belül teljesen el fogja tüntetni. A templom főhomlokzata PjiaBHblH cfjacaA uepKBH The main facade of the synagogue Facade principale de Téglise VIDOR MIKLÓS ÁRNYAK Pista, hová mentél? Gyurikám, te se tűnsz föl a lépcsőn? Ügy hittem mindég, csak a nők hagyják el az embert. Már ti se vagytok hűk, egy utolsó kézszorítást sem hagytatok emlékül, megszöktetek innen. A Bástya gesztenyelombja alatt ez az ősz már nem veletek vár. Éjfélből hajnalba nyúló, soha-vége vitákon, Artúr, víg bajuszod szélén nem gyöngyöz a borcsepp s nem sugarazza aranyra piros parazsunkat a lámpa? Versek mámora sem villantja melegre tanáros pápaszemed, Laci? . . . Jaj, hova lettetek? Itt, e falak közt elcsengett szavatok volt-é az igaz, vagy e tompa, némán válaszoló idegenség? — Esti magányom oldatlan hidegét melyitek melegíti föl újra szép, eleven kacagással? (A hangotok él a fülemben.) És tavaszéjeken ott járunk-e együtt, a kihalt Vár lépésünk visszhangzó, szűk utcáin, akár rég? Nem, soha inár! Tudom, azt, aki mint ti, egy éve elindult, várhatjuk ... Mi maradt tibelőletek, Istenem? Annyit sem hoz a szél porotokból, amennyit az ujjam a szekrény lapjáról lesimít. Csak a tétova, hűtelen emlék őriz — amig őriz — pár csöpp eseményt, az is elhull, összefolyik . . . néhány év s elködösíti öröknek vélt helyetek szívemben a színfakító feledés. így hagytok messzebb, mind messzebb engem s ami múlt már. Háttal a napnak, időnek, elindultok feketén és egyre vesző távolban, az út behomálylik, az alkony áttetsző ködéin pici pontok vagytok : a négy árny elfér már egy ringó könnycseppben, mit a pillám tán fél pillanatig tart még s elereszt lecsukódva. 1945. 111